Spiró György: Az imposztor
(Soproni Petőfi Színház)

Az imposztor az a színdarab, amely bármikor eljátszható, mégis ritkán lehet/szabad bemutatni. Spiró György nagyszerű műve tértol, időtől, rendtől függetlenül mindig aktuális ugyan, de akár évtizedek is eltelhetnek úgy, hogy autentikus Bogusławski hiányában nem tűzhető műsorra. Hiszen még bokor is ritkán nő olyan, amelyben egy Bogusławski terem.

Mint ismeretes, Spiró kifejezetten Major Tamás kérésére és személyére írta Az imposztort, Az Ikszek című regény egyik epizódja nyomán. Legenda játszott legendát a Katona József Színházban, amikor Major a lengyel színház atyjaként Tartuffe szerepében leckét adott a vilnaiaknak színészségből, csibészségből. Az 1983-as bemutató óta mindössze egyszer került közönség elé a darab, Veszprémben, a helyi nagy öreg, Szoboszlay Sándor főszereplésével. Azóta nem adták elő.

Persze ha az ember színházzal fertőzött, elképzeli néha, hogy milyen jó lenne látni Az imposztort. Olykor sorra veszi magában, kik lehetnének azok a színészek, akik a következő tíz-húsz-harminc évben esetleg eljátszhatják ezt a nagyigényű szerepet. Mostanában legfeljebb Garas (megfáradtan és huncutul). Tíz év múlva talán Kern (a maga fanyarságával, sprőd humorával). Húsz év múlva Eperjes (egykori Tartuffe-jének minden kópéságával). Később esetleg Mucsi (szikáran, kiéhezetten, fel-felfortyanva).

Ennyi jóleső ábrándozás után a színházzal fertőzött elmegy Sopronba, s látván Az imposztor ottani korrekt és teljesen láztalan színrevitelét, elbizonytalanodik: milyen jövő várhat erre a műre. Ha akadnak is a következő évtizedekben e színdarabot adók, vajon lesznek-e vevők? A soproni bemutatót követő második előadás közönségének hűvös érintetlenségén ugyanis lemérhető, hogy milyen veszélyek fenyegetik Spiró komédiáját. Egyfelől talán az, hogy maga a színház - Az imposztor tárgya és közege - mára sokat veszített jelentőségéből, fontosságából. Megváltozott a szerepe, és csökkent a varázsa. Húsz évvel ezelőtt a színházi témát valószínűleg izgatottabb kíváncsisággal fogadták a nézők, mint ma. (És talán tájékozottabban is. Gyanítom, hogy régebben a publikum nagyobb része ismerte a Tartuffe-öt, mint most. Márpedig Az imposztor megkövetel a Moliere-műben való néminemű jártasságot. Elvárnám, hogy egy vidéki színház vezetése számoljon e körülménnyel. Vagyis tervezze bele műsorába Az imposztor elé a Tartuffe-öt. Mondjuk, egy évaddal korábbra.) A másik súlyos veszély a Bogusławski-jelöltekre leselkedik, akiknek talán esélyük sem lesz legendássá lenni. Annak idején Major Tamás nem pusztán mint kiváló színész jött be a színpadra, hanem teljes múltjával és egész súlyával állt előttünk. Odatudtuk mögé a fél életét. Egy személyben volt sok személy és intézmény, és fogalom, és hatalom: színész-rendező-igazgató, film-színház-tévé-rádió, intrika és politika, pedagógia és rafinéria.

Mármost amikor a soproni vilnai színpadra Sinkó László lép - aki szintén kiváló színész -, ő vajon mit jelent a nézők számára? Kit lát benne a publikum? Emlékeznek rá Versinyinként, Übüként vagy Sganarelle-ként? Tudják, hogy mindörökre ő Bruscon, az állami színész? Ismerik Sinkót egyáltalán? Hiszen filmen, képernyőn rég nem szerepel, tévéműsort nem vezet, még reklámban sem bukkan fel soha. Lehet-e ő a soproniak Bogusławskija?

Sinkó középről érkezik, a darabbéli Orgon-házon jön át öles léptekkel. (Talán lesz még hálásabb este, amikor tapsot kap az entrée-ja.) Érkezését némajáték előzi meg: két munkás dolgozik a Tartuffe-díszleten. S mert az egyikük túl alacsony, a másik felemeli őt, és az ecsetet tartó emberrel együtt festi végig a ház homlokzatát. (Rögtön láthatjuk tehát, hogy azért Mikó István rendezőként el fog itt viccelni, amivel lehet.)

Sinkó természetesen egész más alkat, mint az ős-Bogusławski Major volt. (S míg én csak halványan emlékszem az elődre, Sinkóban nyilván élénken él, végtére is ő játszotta Każyński színigazgatót az emlegetett előadásban.) Sinkó Bogusławskija némely tekintetben nem olyan, mint amilyennek az eredetiben mondják. Nem rozoga vénember, nem csontváz, nem roggyant aggastyán. Úgy is érkezik, mint egy kissé megöregedett világfi: elegáns, szeles, fekete útiköpenyben, amely igen jól megy hófehér üstökéhez. Azt gondolhatni, hogy ez a színész nem koplalva, kikopva került leszálló ágba, hanem inkább szétfolyt, szétitta magát. (De Isten ments, hogy félreértsen bárki: nem Sinkóról feltételezem ezt, hanem Bogusławskijáról.) Sinkó némi fádság, némi cinizmus mentén látszik kapcsolódni a figura előképéhez. Rezzenéstelen arccal igázza le az őt fogadó színtársulatot. Hibátlanul vonja magára a figyelmet, s tökéletes koncentrációval összpontosít saját érdekeire. Sokat viccel, faarccal mond poént, hogy aztán hirtelen, harsányan hahotázzon rajta. Sinkósan félrehajtja kicsit a fejét, s fél arcát belesimítja a jobb tenyerébe. Klasszikusan gegel: méretes táskájából számos ezt-azt hány ki, amikor a szerződését keresi. Az összecsavart darabpéldányt hol látcsőként, hol hallócsőként hasznosítja. Mikor a súgónő elfogódottan szuvenírt kér tőle, ő hosszasan szaggatja magáról az emlékül szánt kabátgombot. Sinkó kiváló színházipari szakmunkást formál meg hatásosan. Olyat, aki saját bevallása szerint kizárólag a színpadon adja ki magát. Elismerően mondja partnernőjének, Kaminskának: ?Maga más alkat, maga a színpadon is úgy él, mint az életben... Szép alkat a magáé. Szebb, mint az enyém.? (Hogy milyen isteni mondatok vannak ebben a darabban!) Sinkó Bogusławskija színészileg tömör és mesteri, emberileg fedett és kiismerhetetlen. Többet tapasztalunk meg a nagy vendégművész életbeli őszintétlenségéből, mint színpadi őszinteségéből.

A soproni színtársulat elég passzívan és szerény hévvel vesz részt a játékban, melynek során a híres kolléga beiskolázza és leiskolázza őket. Az igazgatót formázó Trokán Péter számára például adódna fogás a szerepen. Trokánt jó kiállása, előnyös külseje feltűnően a vilnai társulat férfi tagjai fölé emeli. (Halasi M. Zsuzsa jelmeztervező még rá is erősít a bonviván külsőre: bebodoríttatja a színész haját.) Ahogy a többieket elnézzük, itt vélhetően Każyński direktornak kell eljátszania minden valamirevaló férfiszerepet. Talán titkon a Tartuffe-öt is öncélúlag tűzte műsorra. Meglehet, el sem küldte Bogusławskinak a levelet, melyben a Moliere-darab címszerepét felkínálta. Hiszen ha a vendégművész - akire való tekintettel a mű bemutatását engedélyezték - nem jön meg, akkor Każyński maga léphet fel Tartuffe-ként. Ha így vesszük, a színész-igazgató sokkal érdekeltebben és vehemensebben is viszonyulhatna a történtekhez: Bogusławski nem várt érkezéséhez, a vele való alkudozáshoz, majd a próbához. Trokán azonban pont olyan szimplán látszik ábrázolni a direktor figuráját, mint ahogy Każyński gondolkodik a Tartuffe szereplőiről. Azért teszik, amit tesznek, mert a szerző így írta meg, és passz. (Személyes érintettség jogán megjegyzem, azt sem értem, hogy Győri Péter Chodz´ko kritikus szerepében miért nem játszik az égvilágon semmit a második felvonásban. Magabiztos fellépéssel bejön a próbára, leül, s rezzenéstelen arccal nézi és hallgatja Bogusławski darabelemzését. Ahogy én a magunkfajtát ismerem, szerintem okvetlenül reagálnánk némán is. Ott lenne az arcunkon, hogy egyetértünk, vagy egészen mást gondolunk.)

Kőszegi Ákos Rogowskiként kitűnik a kissé színtelen és élettelen truppból, mert ő az egyetlen, aki a rossz színészt markánsan el meri és tudja játszani. (Anélkül, hogy paródiát csinálna belőle.) Olykor figyelemre méltóan hitelesnek hat Benkő Péter Skibinskije is. Szakács Tibor alkati megfeleléssel és fiatalos lendülettel könnyedén megragadja Antoni Rybak figuráját. Az előadás legszeretnivalóbb szereplőjének Hrehorowiczówna bizonyul - ez jól érzékelhető a tapsnál -, ami annak köszönhető, hogy Hacser Józsa játssza, aki finom, törékeny, öreges bájjal és halk, mégis vezető erejű bölcsességgel ruházza föl a színésznő alakját. A legszebb és legidevágóbb illúziókat Ivancsics Ilona kelti. Kaminskát adja, Vilna csillagát. Különösen erős pillanata, amikor a Tartuffe-Elmira-próbajelenetben mélyen átéli Sinkó-Bogusławski-Tartuffe megnyilvánulását mint felé irányuló, rá vonatkozó, neki szóló szerelmi vallomást. Ivancsics alakítása hat a legteljesebbnek, bár én nem vártam ezt tőle, mert színészetének sokáig volt egysíkú terepe a Szomszédok. Itt viszont az ő érdeme, hogy felcsillan valami kicsi fény ebben az előadásban, mely a színház eljelentéktelenedéséről szól, akár akarták ezt a színre vivők, akár nem. Ivancsics Kaminska-alakításába derűs-kacéran beleszövődött a megértés és a megbocsátás. Ez a nő képes elfogadni mindent olyannak, amilyen. A lehetőségeket korlátozottnak, a kollégákat kis képességűnek, a publikumot szerény igényűnek, a színházcsinálást tét nélkülinek, a Messiást meg nem váltónak.

Csak én nyugtalankodom még mindig a jövő miatt. Attól tartok, a szélesebb közönség nem lesz tanúja annak, ahogy a néhány lehetséges Bogusławski színészileg kinő, művészetében gyarapodik, személyiségében gazdagodik, s lassan legendává válik. Akkor viszont mi lesz evvel a szereppel? Ha harminc év múlva bemutatják Sopronban Az imposztort, vajon kinek kell majd színpadra lépnie ahhoz, hogy a nézők szeme felcsillanjon Bogusławski láttán? Beleznay Endrének?