A Ted tipikusan az a film, aminek az összes jó bongozós-kurvázós poénját ellőtték a trailerben, így a néző, aki naivan ezeknek minimum a triplájára számít a moziban, a végén csalódottan távozik.
Na jó, az összes poén lelövése nem igaz. Az egyik fejen pörgős házibuliban ugyanis felbukkan maga Flash Gordon, vagyis az 58 évesen is színes spandexben feszítő Sam J. Jones, aki egy brutális felesezés és budiban kokainozás után azonnal huszonéves csajokat akar felpróbálni, miközben a szétcsapott agyú Mark Wahlberg arról álmodozik, hogy feszülős ruciban, egymásba kapaszkodva, gagyi űrsuhanón száguldoznak a rózsaszín vattacukorfelhők között. Ezeken a pszichedelikus, geek poénokon viszont kizárólag csak azok tudnak tiszta szívből röhögni, akik imádták az 1980-as Flash Gordon mozifilmet.
Sajnos az ilyen hibák miatt siklik félre az egész film. A rendező, Seth MacFarlane hiába gyártja már 99 óta a jobbnál jobb morbid és kocka poénokat a Family Guy-hoz, itt nem volt képes felmérni, mi az, ami még belefér másfél órába, és mit kellene kihajítani. A Ted egy iszonyúan ingadozó színvonalú, bizonytalan műfajú katyvasz, ami simán lehetett volna a kufircoló plüssállattal turbózott Másnaposok 3, na jó, 4, ezzel pedig az idei nyár slágere, ha nem akar ennyire görcsösen elsőrandis romantikus vígjátéknak látszani.
Az alapsztori még egész ígéretes. Ki ne álmodozott volna arról gyerekkorában, hogy milyen jó lenne, ha életre kelnének a játékai? A filmbéli kisfiúnak, akit mindig vertek az iskolatársai, megadatik a csoda: a karácsonykor látott hullócsillagnak elrebegett kívánsága valóra válik, és hirtelen beszélni kezd a kedvenc plüssmacija. Csak az a baj, hogy még akkor sem hagyja abba, amikor a kis zsidó fiúcska már negyvenéves alsógatyamodell (Mark Wahlberg), aki szeretné végre feleségül venni a csaját (Mila Kunis), és ezzel párhuzamosan kidobná az örökké füvező és baszdmegelő játékállatot. Aki ha úgy tartja úri kedve, egyszerre négy kurvát rángat fel a közös kéróba:
A végeredmény tahó vígjátéknak bosszantóan nyálas, romantikus filmnek viszont túlságosan is perverz. Bár MacFarlane drogos poénjai és popkulturális kikacsintásai veszett jók, kevés mellé az extrém durva házibuli, ráadásul az író-rendező a durva vadulások közti szüneteket a filmtörténet legelcsépeltebb párkapcsolat-kliséivel tölti ki.
A Ted ugyanis gyönyörűen felvonultatja a jól ismert Két gyerekkori haver közül az egyik házasodni készül. Vajon örökre vége a régi, bulizós időknek? Vagy erősebb a barátság az új szerelemnél?-felállás minden létező gegjét. Így a film lényegében csak annyiban különbözik, a 2006-os Én, a nő és plusz egy főtől, hogy az álompár hálószobájába fosó Owen Wilson helyett most egy kanos, kokainista kismackón kell röhögnünk. Akinek a mocskos káromkodásain és botrányba fulladó álláskeresésén érthetetlen okokból meg sem döbben az utca embere. Pont, mintha Brian, a beszélő és hibridautóban furikázó liberális kutya lenne a Family Guy-ból.
Szóval most őszintén: ki viszi el a csaját nyugodt szívvel egy olyan randifilmre, amiben a tündibündi Coccolino mackó a bostoni CBA mirelitpultján kúrja seggbe az eladólányt, és közben olyanokat kiabál, hogy "Ez az bébi, most akaszd be az ujjadat a címkémbe"? Ugye, hogy senki. A haverokkal viszont még akkor is végig fogjuk ásítozni a Tedet, ha egyébként minden házibuliban Freddy Mercury-dalokat éneklünk üveghangon.
IMDb: 7,6 pont
Rotten Tomatoes: 70 százalék
Index-ítélet: 3/10
