Azonosítási kísérlet
Úgy levágnám Hal Hartley Amatőr című filmjének végéről azt az utolsó három másodpercet, amikor az Isabelle Hupert által alakított kiugrott apáca egy rendőr kérdésére válaszolva kijelenti, hogy ismeri Thomast, az amnéziás bűnözőt. Hát persze, nem is mondhatna mást, hiszen erről a felismerésről szól a film, a csodáról, a megváltásról, a lényegi átváltozásról. Olyan katolikus dolog ez, teste és vére, nem szimbólum, nem hagyomány, teste és vére, pont, tökéletes kegyelem. Nem a szóban, nem a hivatalos szerv kérdésében lakik a bizonyosság, az legfeljebb hozzásegíthet a misztikum felismeréshez. A megvilágosodás felemelő élményéhez képest a felesleges mondat kiábrándító, és minthogy a film legvégén hangzik el, sokat ront az amúgy nagyszerű összhatáson.
A Semmit magamról-t persze egy sűrűn lakott világ választja el az Amatőrtől, és a hasonlóság nagyjából ki is merül abban, hogy mindkét film erősen problémás, perifériára szorult emberek (szerelmi?) viszonyának kapcsán próbálja megragadni az identitás lényegét, neadjisten kitapogatni, hogy hol (vagy hol nem) lakik a lélek. A központi kérdés, ami körül a cselekmény gomolyog, mindkét esetben a "ki vagy?", de míg Hartley akciókkal serkentett, abszurd jelenetekkel fűszerezett nyomozásra fűzi fel érzelmekkel terhes történetét, Antoniak elzárja hőseit mindenféle külső hatástól, csöndesen dolgoztatja és eteti őket, és módszeresen elejét veszi az érzelemkitöréseknek. Nem kever a történetbe drámai hatású adalékanyagokat, egyszerűen csak megnézi, mit kezdenek a szereplői egymással, magukkal, a fel nem tehető kérdésekkel.

Fakó szépség
A film a lány kivonulásával indul, az első negyed óra a gyönyörű ír tájban bolyongva megélt magányé. A kavicsos parton álló, szélcibálta sátor bejárata bizonytalanul keretezi a tenger hullámait, a nagytotálos plánok egyszerre fenségesek és nyomasztók, de az apró részletek, vagy a felszínes, véletlen találkozások távolságtartó képei is csak fokozzák az idegenségérzést. Később, a két szereplő közös világában is megmarad a hűvös tónus, ami a lány hajának vörösét is inkább fakónak, mint élettelinek mutatja. A steril színvilág egyrészt segít gondolati síkra terelni a történetet, ami jól illik az elemelt, merengő, lassú elbeszélésmódhoz. Másrészt viszont nehezen fér össze a fizikai munkát ábrázoló képsorokkal, de szépelgően hat a természetben játszódó vagy az étel köré szerveződő jeleneteknél is, minden olyan esetben, amikor nem ártana, ha hozzá tudnánk képzelni a helyzethez a tenger, a föld, vagy az izzadtság szagát. Nem nehezednek ránk eléggé a mindennapok, pedig itt éppen az eseménytelség lenne a hangsúlyos, hiszen nem vonja magára a figyelmet a háttértörténet, nem köti le a nézőt a múlt, az ismerkedés közben felidézett emlékek, de a jövőre vonatkozó találgatások, tervek sem.

Születési hely és idő
Akkor jövünk rá, hogy a tájékoztató jellegű adatok tulajdonképpen nem is hiányoznak, amikor a lány és a férfi mégiscsak érdeklődni kezd egymás múltja iránt. Ami végül kiderül, az sem árnyalja jelentősen a képet, nem az információ, hanem a "kémkedés" gesztusa számít igazán. Amikor a film egyetlen társasági jelenetében megkérdezik a férfit, ki ez a lány, teljes joggal állíthatja: fogalma sincs. Ha a lány "lényegére" vonatkozó kérdést kap, talán hamisan csengene, így azonban teljesen helyénvaló a felelet - tényleg nem tud róla semmi olyat, ami megfelel a társas hivatkozás követelményeinek. Itt válik világossá, mit is takar valójában a hallgatás. A férfi és a lány nem látja a másikat a múlt tükrében, rokoni, baráti, szerelmi kapcsolatok, végzettség és származási hely hálójában. Helyette a felszíni információk terhétől és védelmétől megfosztva, csupaszon és magányosan állnak egymással szemben. Egy férfi, aki retteg attól, hogy álmában éri a halál, és egy lány, akinek valahogy nem áll jól a mosoly.

Ki-be
A múlt és a jövő kiiktatásával a jelen tökéletes szabadságát élvezik, de ezt a mesterséges szabadságot hamar fenyegetni kezdi az emberi természet, az érzelmi kötődés, a melegség iránti vágy. A jelent lassan körbeszövi a közösen megélt idő, az eseményeket már nem lehet meg nem történtté tenni egy-egy önbüntetés-képpen énekelt dallal. A határok elmosódása egyszerre ébreszt reményt és kétséget, dönteniük kell, hogy hajlandóak-e feladni a szabadságot és korábbi, tudatos választásukkal szembefordulva megkísérelni a visszatérést a normálisnak nevezett érzelmek és kapcsolatok világába. A Semmit magamról egyik legfőbb erénye, hogy nem sokáig álltat minket a sikeres visszatérés gondolatával, a rendezőnő tehetségét pedig az dicséri leginkább, amit a filmbéli férfi önmagáról többször is elmond: tudja, hol kell megállni.

Kinek ajánljuk?
- Annak, aki szereti a szép képeket.
- Aki néha gondol szerelemre, szabadságra.
- Mélázgatóknak, hidegszívűeknek, ateistáknak.

Kinek nem?
- Akinek hiányoznának a vásznról a fiatal, szép, egészséges emberek és a szerelmi boldogság.
- Aki intenzív színekre, hangokra, érzelemkitörésekre vágyik.
- Akit Schuberttől és a psychobilly-től egyaránt kiráz a hideg.


6/10