A spanyolok őrültek, s köztük is Almodóvar az egyik legőrültebb – ehhez kétség sem férhet. Legújabb, Thierry Jonquet regényéből készült filmje azonban élesen kirajzolja azt a bizonyos vonalat, mely az őrület és a zsenialitás között húzódik.
A bőr, amelyben élek az egyik legmeghökkentőbb film, amit az utóbbi időben láttam. Maga a történet is felkavaró, nem gyakran találkozni hasonlóan eredeti alapgondolattal, ezért egyértelműen a francia szerzőnek jár az elismerés – a filmes adaptáció azonban szintén mesteri. Almodóvar remekül építi fel a sztorit, fokozatosan csepegteti az információkat, melyekből aztán egészen lassan rajzolódik ki elénk hőseink megrendítő igazsága. Robert Ledgard (Antonio Banderas) autóbalesetben megégett felesége halála után az emberi bőr megszállott kutatójává válik. Házában tartja fogságban a gyönyörű Verát (Elena Anaya), akinek új bőrt adott. Kapcsolatuk látszólag szerelemmé érik, olyan szerelemmé azonban, melyet az egymásrautaltság kelt, és egy szörnyű múltbéli titok szennyez. Almodóvar az időben ugrálva villantja fel a történet egy-egy epizódját, melyből aztán egy egészen megdöbbentő kép áll össze a néző fejében. Az időbeli ugrálást sokszor már-már banális filmes eszközökkel oldja meg a rendező, nem egyszer fel is nevettek ezek láttán a nézőtéren – nem tudok mást gondolni, minthogy Almodóvar ezek segítségével próbálta kicsit oldani a film brutális feszültségét.
Melyet nem csak a titok kelt, hanem azok a morális és filozófiai kérdések is, melyeket A bőr, amelyben élek lépten-nyomon felvet. Minden jelenetre jut egy-egy olyan gondolat, melyekből egész estés filmet lehetne forgatni. A bosszú természete, a nemiség és az identitás kérdése, a látens homoszexualitás, az illuzió mind-mind olyan hívószavak, melyekkel kapcsolatosan Almodóvar több, mint elegendő gondolkodnivalót ad. Pont ezek a kérdések teszik a filmet messze többé egyszerű thrillernél, s ezen kérdések ilyen okos felvetése teszik Almodóvart nagy művésszé. A rendező-forgatókönyvíró gondolatait méltón tolmácsolják a Volverben és az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélénben már alkotótársául szegődött, sokszor festményszerű képekkel dolgozó operatőr, José Luis Alcaine és a film feszültségének egyik zálogát szolgáltató zeneszerző, Alberto Iglesias, aki Almodóvar egyik állandó alkotópartnere.
A zseniális sztori, a magabiztos forgatókönyv és a kiváló alkotógárda mellé nagyszerű szereplők is társulnak. Hosszú idő után talált ismét egymásra Almodóvar és Antonio Banderas. A színész úgy érezte, az amerikai "biztonsági játék" után üdítő egy kísérletibb jellegű filmben egy ilyen karaktert megformálni. A végeredményen látszik is, hogy Banderas beleadott apait-anyait: az általa formált orvos egyszerre eszelős és kimért, borsózik tőle az ember háta. Természetesen a filmből most sem maradnak el a heves spanyol nők, külön ki kell emeljem a Ledgard házvezetőnőjét alakító Marisa Paredest, aki tipikus almodóvari nőkarakter.
