Kurdisztán, kurdok. Ennek a nemlétező országnak illegalitásban létező népéről csak a híradókból hallhatunk, akkor is csak annyit, hogy valamely határszakaszon éppen hány főt fogtak el az élesszemű EU kompatibilis határőrök.
Pedig ez a kicsiny nép évszázadok óta küzd szabadságáért, a világ legteljesebb agyonhallgatásától kísérve. Ráadásul a világ politikailag legforróbb pontján, hiszen természetes lakhelyük, oly vágyott országuk virtuális területe részben Törökország, részben Irak. Utóbbi országukból hasít ki egy méretes, ám meglehetősen zord hegyvidéket, ám e kietlen földdarab történetesen a kurdok hazája.
Arrafelé egy szabadságharcnál kevesebbért is lazán megküldenek egy Scud-rakétával, így a fiatal, hadrafogható kurd férfiakat nem szereti a helyi hatóság. A férfiak tömegesen szöknek nyugat felé, hogy Németországban, Hollandiában munkát szerezve, pénzt, és boldogságot találva élhessenek békében.
Természetesen oly módon, hogy miután a megfelelő pénzmag összegyűlt, az otthon maradt családot is ki kell repíteni, varázsszőnyeget helyettesítő repülőgépen, az ígéret nyugati mezejére. Az atlanti Kánaánig azonban hosszú, veszélyes és nyomorúságos az út.
Két út létezik: hazai, ám ellenséges török földek átrohanása után használhatják az észak-balkáni, vagy a dél-balkáni menekült-folyosót. Amennyiben észak felé orientálódnak, úgy hamarosan a mi határvédelmi harcosaink karjaiba futnak, míg dél felé Görögországon át Olaszországba kell valahogy eljutni.
Stavros Ioannou filmje, az Úttorlaszok erről az utóbbiról szól. A görög filmművészetről az utóbbi időkben nem sokat hallhattunk, Theo Angelopoulosz nagyívű és nagyon lassú filmeposzain kívül, így meglepetést kelt a film friss formája, ahogyan az ideiglenesen Görögországban állomásozó kurd menekültek sanyarú sorsát dokumentarista módon, fikciós elemekkel színezve mutatja be.
Nem tudni, hogy tudatosan, vagy véletlenül, de a rendező egy tipikus és divatos Dogma filmet csinált. Sok közeli, kézikamera, nincs utószinkron, stb. Vétett ugyan hibákat, de azok egyrészt nem lényegesek, másrészről pedig azért nem pedzegetném, mivel a film mondanivalója ez alkalommal sokkal fontosabb, minden esztétikai hablatyolásnál.
Miszerint felhívni a figyelmet a kurd nép tarthatatlan helyzetére, tömeges emigrációjára, arra a sok-sok emberi tragédiára, amelyek e kicsiny, (nekünk) kissé furcsa kultúrájú népet sújtja, évszázadok óta. Aztán meg sokan jönnek ide hozzánk is, jó lenne végre tudni, hogy kik ülnek, és főleg miért, azokban a táborokban a határszéleken. És jó adalék a napi politika megértéséhez, illetve saját, szuverén álláspontunk kialakításához is.
Azt felesleges is mondanom, hogy az amatőr, a való életükben minden bizonnyal a menekült szökevények zaklatott életét élő amatőr szereplők alakítása elképesztő. Minden tekintetükben ott van az, amitől az embernek borsódzik a háta. De amíg nekünk az a valami izgalmas egzotikum, addig nekik az a való világ, és nem a Lorenzós-Renátós gagyi, hanem a legigazibb.
Azt a különös fényt egyetlenegy, mégoly kiváló színész sem tudja a szeme sarkába művészkedni, mint amilyen Ahmed szeme sarkában csillan, amikor karácsonykor Athén egyik gazdag bevásárlóutcáján sétálva megáll két utcazenészt hallgatni. Akik történetesen a R.E. M. Losing my Religion című számának sajátos feldolgozását játsszák.
Az biztos, hogy Ahmed egy szót se ért belőle, hiszen még kurdul sem tud se írni, se olvasni, de megérzi: hiszen ő is elhagyta vallását, családját, barátait, szerelmét, hazáját, mindent. Megkönnyeztem.
