Egy új animációs eljárás

A Számkivetett után (talán a visszafogott tetszés miatt) a rendezői Oscar-díjas (Forrest Gump) Robert Zemeckis úgy gondolta, többet nem próbálkozik élőszereplős mozival, legalábbis egyelőre nem. Steve Starkey-val és Jack Rapke-vel megalapította az Image Movers nevű céget, amelynek égisze alatt kezdetben még húsvér szereplőkkel próbálkoztak – a Temetetlen múlt és a Számkivetett című Zemeckis-filmekkel, majd a Trükkös fiúk című Ridley Scott-bűnügyi vígjátékkal –, aztán a speciális animációkra váltottak. Vélhetően arra gondolván, hogy abban van a fantázia – meg a lé. Egyedi eljárásuk lényege, hogy a forgatókönyvet élőszereplőkkel eljátszatják, utóbb a színészekre rögzített digitális pontok segítségével, számítógépekkel animálták a nyersanyagot. Így született 2004-ben – Zemeckis rendezésében – a Polar Expressz (amiben Tom Hanks alakította a "sztárkalauzt"). A nem egészen átütő fogadtatás dacára folytatták a munkát, sorra jöttek a hasonló típusú mozik, a Rém rom (ezt Gil Kenan igazgatta), majd a Beowulf – Legendák lovagja és a Karácsonyi ének. Most pedig az Anyát a Marsra, aminek a rendezését és megírását a cég Simon Wellsre bízta (Az időgép, Egyiptom hercege). Az új technika az idők során sokat csiszolódott, megerősödését elősegítette a térdimenziós mozi elterjedése.

A látvány mindenek felett

[img id=284003 instance=1 align=left img]A látvánnyal most sincs semmi baj, a vizualitás beszippant – a történet viszont nem. Zemeckis és társai képi képzelőereje magával ragadó, de a történeteik átgondolatlanok olyan értelemben, hogy nincs jól meghatározva a célközönség, ezek az animációk a gyerekeknek túlságosan felnőttesek, nem egyszer egész egyszerűen ijesztőek, a felnőtteket meg zavarja ez az animált világ, különösképpen, hogy a Shrek óta bevett tengerentúli animációs gyakorlat szerinti nekik szánt humoros utalások ezekből a filmekből teljességgel hiányoznak. Hozzátehetjük, a (feszültség-) oldó poénok nélkülözése a kisebbek befogadói magatartását hasonlóképpen nehezíti.

Anyás rablás

Ebben a filmben a matriarchátusra berendezkedő marslakó hölgyemények édesanyákat rabolnak a Földről, olyanokat, akik engedelmességre és szófogadásra nevelik csemetéiket. A vörös bolygón aztán gépdadákba transzponálják a földi anyukák tudását, akik – fájdalom – a beavatkozás során elporladnak. Mindezt azért, hogy a földi anyatudással felvértezett marsi masinák fegyelmezett marsi lányokat neveljenek, a fiú ivadékok meg mehetnek a bolygó alatti hatalmas szeméttelepére. A kilencéves Milo (akinek eredetije Seth Green) anyja (eredetije: Joan Cusack) szintúgy erre a sorsra jut, de az anyarabló űrjármú potyautasaként a kiskamasz fiú is elkeveredik a Marsra, ahol egy korábbi földi szökevény és (felnőtté érett) sorstárs, Gribble, valamint egy lázadó szellemű bennszülött lány támogató közreműködésével megmentik Anyát, legyőzik a torz lelkű matrónavezért, nagy általánosságban pedig visszaállítják a normális rendet, miszerint úgy jó, ha a messzi planétán is anyás-apás családban nőnek fel a porontyok.

No, most akkor mindez kinek szól?

Az Anyát a Marsra filmhez Berkeley Breathed képregény-könyve szolgáltatta az alapot. A felnőtt olvasóknak szóló kiadványt az Image Movers-fejlesztésekben (lásd: Polar Expressz) is közreműködő rendező, Simon Wells – aki nem mellesleg a híres angol sci-fi író, H. G. (Herbert George) Wells (1866-1946) dédunokája, aki olyan fantasztikus alapműveket vetett papírra, mint a Világok harca, Dr. Moreau szigete, A láthatatlan ember és Az időgép (amit 2002-ben a leszármazott Wells-fiú filmremake-elt) – igyekezett gyermekesíteni, feleségével, Wendyvel karöltve. Ez azonban nem sikerült. Olyan apróságok miatt sem, mint a marsi lányok túlhangsúlyozott csípője, ami inkább vágykeltő, mint gyermekbarát.

A parádés kivitelezés mellett – aminek technikájáról a vége főcím mellett futó "kis werkfilmből" kaphatunk némi ízelítőt – a felnőttes mese érdektelenné teheti a kisebbeket. Vagy pedig egy speciális üzletpolitikai kísérlettel állunk szemben, amikor is a célközönséget a felnőtt- és gyermeklét határán viháncoló kisemberek képezik. De ez sem a Rém rom esetében, sem a Beowulf – Legendák lovagja kapcsán, sem a Karácsonyi éneknél nem működött: mindegyik túlságosan felnőttesre és ijesztőre sikeredett. A dolgot azért sem értjük, mert – ha már más a produkcióban nem is, de – Zemeckis pontosan tudja, hogyan kell kalandosan, viccesen mesélni, úgy, hogy az kicsinek és nagynak egyaránt elnyerje a tetszését (lásd: A smaragd románca, Vissza a jövőbe-trilógia). S ha már a marsi létforma olyan "tudományosan" antiutopisztikus, miért találkozhatunk olyan "gyerekes" megoldásokkal, hogy alvós ruhában lehet ugrándozni a vörös bolygó felszínén, csak levegő kell hozzá, a nyomás nem érdekes? (Nem a meseszerűséget kérjük számon, de ha már egy – animált – film nagy részében felnőttes, elvárható, hogy a kisebb részleteket tekintve is az legyen.)

A szeretetre alapuló család eszméje és világűri térhódítása ugyan (életkortól függetlenül) érthető üzenet, ám a marsi feminin miliő kifejezetten felnőttes (és gondolatilag ijesztő) antiutópia, aminek kapcsán a tapasztaltabb filmbarátoknak könnyen eszébe juthat a Szexmisszió című, lengyel kultikus klasszikus. Igaz, az a film szándékoltan vígjáték. Egyértelmű célközönséggel.

Kinek ajánljuk?
- Látványélményre vágyóknak.
- Akinek tetszett a Beowulf - Legendák lovagja, a Rém rom és a Karácsonyi ének.
- Akinek bejönnek a földöntúli lányok (nem baj, ha a Marson laknak).

Kinek nem?
- Aki az "animáció" szó hallatán kisgyerekkel váltana jegyet a filmre.
- Tudósoknak.
- A nőuralom ellenzőinek.

5/10