Szerintem a rajongók imádni fogják a Bosszúállók: Ultron korát, ugyanis megvan benne minden, ami egy ütős Marvel képregényfilmhez kell: a kedvenc hősök, intertextualitás, látványorgia, végveszély és persze humor, humor, humor.
Igen, mi is rajongók vagyunk.
Van létjogosultsága a képregényfilmeket sekélyességgel vádolni, de azt a szemükre vetni, hogy ne lennének szórakoztatók, nem lehet. Joss Whedon tövig csavarta a volumét, és mindent és mindenkit bevetett, hogy összehozza az utóbbi évek legnagyobb vásári mulatságát. Nem is sikerült rosszul: a Bosszúállók: Ultron kora újabb remek példa, hogy lehet a 3D-t értelmesen használni – a film közben többször is szerettem volna kimerevíteni a képet, csak hogy alaposan megnézhessem a részletgazdag kompozíciót. Egy-két kivételtől eltekintve nincs is túlvágva a film, szerencsére inkább lassításokkal, mint klipszerű montázzsal érik el a húha érzést a látványtervezők.
A pazar képi világ azonban egyáltalán nem a legnagyobb erőssége a filmnek. Az univerzumépítés mindig is a Marvel képregények sajátja volt, most végre az első részt és a forgatókönyvet is jegyző Whedon megmutatta, hogyan kell magas szinten művelni az intertextualitást. Az immáron – ha az Edward Norton féle vállalhatatlan A hihetetlen Hulkot nem számoljuk – kilencedik bosszúállós moziban a képregényekben megszokott módon folyamatosak az összekacsintások, kiszólások, előre- és visszautalások, és az igazi rajongó végre érezheti az imádott bennfentesség érzést – azt az érzést, ami bizony a piacot is mozgatja, és rávesz minket arra, hogy megvegyünk minden lapszámot/megnézzünk minden spin-offot is, csak hogy le ne maradjunk bármiről. A Bosszúállók: Ultron kora kommunikál minden korábbi filmmel, s akit lehet, személyesen is felsorakoztat. Sajnos a lányok most kicsit háttérbe szorultak, sem Gwyneth Paltrow (Pepper Potts – A Vasember), sem Natalie Portman (Jane Foster – Thor) nem teszi tiszteletét, de vigasztalódhatunk Paul Bettanyvel (Jarvis – A Vasember), aki végre hús-vér alakban is feltűnik oly sok rész hangemberkedése után.
Hogy ne csak a pozitívumokról szóljunk, a sztori terén teljesítenek megint a leggyengébben az alkotók. A történet a képregényekben 1968-ban – igaz teljesen más körülmények között – felltűnt Ultron (James Spader) elleni küzdelmet helyezi középpontjába. Az emberiség elpusztítására törő főellenség sajnos egy csöppet sem sikerült izgalmasra, igazi közhelyes, egydimenziós figura, a most sajnos távolmaradó Loki (Tom Hiddleston) milliószor árnyaltabb karakter. Sajnos az Ultron legyőzéséhez szükséges összefogás sem éppen újszerű gondolat, Whedon igencsak szájbarágósan adja időről-időre tudtunkra, hogy az emberiség csak együtt, kéz-a-kézben élhet túl.
Szerencsére a mese a legkevésbé fontos a filmben, Whedon sokkal nagyobb hangsúlyt fektet hősei jellemzésére: Tony Stark (Robert Downey Jr.) félelmei fogságában vergődik, Banner (Mark Ruffalo) és Romanoff (Scarlett Johansson) romantikus énjüket keresik, Rogers kapitány (Chris Evans) a háborúhoz való viszonyát értékeli újra, Barton (Sólyomszem) pedig felfedi titkait. A film 143 percéből jócskán jut a lelkizésre is – sajnos azonban a néhol döcögős váltások és elnagyolt szálak egyértelműen arra utalnak, érdemes lesz megnézzük dévédén Whedon eredeti vágását is, ami közel 45 perccel hosszabb a mozikba került verziónál. De ne várjunk a director’s cut megjelenésére: érdemes a filmszínházak felé venni az irányt már most, a Bosszúállók: Ultron kora ugyanis remek darab – rajongóknak kötelező, a képregényfilmekkel most barátkozóknak pedig a lehető legjobb nyitány.
Értékelés: 9/10
