Alvin Straight özvegy utahi öregember, túl van már mindenen, ám egy napon, épp miután egy szerencsétlen hanyatt esés után életében tán először látogatta meg a helybéli doktort (hogy az szépen felsorolja egészségi állapotának minden egyes visszásságát), telefont kap. Wisconsinban élő testvérének, Lyle-nak szívrohama volt, kórházban van. Ez az út, őhozzá, még Alvin előtt áll. S ezt cseppet sem könnyíti meg a maga mögött hagyott hetven-egynéhány év, a hosszú buszutazást kizáró ízületi problémák, illetve a jogosítvány hiánya sem. Beszédhibás, gyermekeit elvesztett lánya, Rose nem viheti el. Így aztán a szegény ember vízzel főz: négykerekű, apró fűnyíró gépe után köt egy lakókocsinak is beillő utánfutót, feltankol egy bőröndnyi virslivel, és nekivág az igencsak jelentős távnak. Kocogó sebességgel. Kigurul az országútra, a kamera felemelkedik a föld fölé, kibomlik előttünk a táj, nem tolakszik sem hegy, sem ház a szemünk elé, amerikai Alföld, a látóhatár végén délibábként sem sejlik fel újabb település. A végtelen maga. Kényelmesen elidőzünk, aztán vissza az útra - s Alvin kétszáz szerény méterrel, ha előttünk jár. Felvettük vele a tempót.
Innentől aztán már nem állhat útjába senki, halad tovább, városról városra, alszik az út mellett, ahol éri az éj, elszökött leánygyermekkel beszél, magába szippantja az őszelő minden egyes édes illatát, elmereng az út mellett lázasan folyó aratás képein, hol dolgozik a sok ember, nemesíti őket a munka. Ha elhúz mellette egy csapat kerékpáros, csak félrevonul, leszáll a gépről, s szelíd mosollyal figyeli a hozzá képest minden értelemben szélsebesen tekerő ifjúságot. Ki ne szeretne egyszer majd így? Alvin, a filmvászon tán legszelídebb motorosa elé komolyabb akadály (leszámítva járgányának nem éppen nehézterep-kompatibilisságát) mindössze egyszer gördül, mikor is egy meredekebb lejtőn való "leszáguldás" után különös járműve időlegesen megfárad, így el kell időznie a sehonnai kisváros kedves lakóinak társaságában, konkrétan egyikük kertjében. Ekkor már vagy hat hete van úton, de még jó pár város előtte áll; segítséget viszont csak a legcsekélyebbet fogad el. Egyedül kezdte meg útját, hát úgy is fogja befejezni. Pofon a büszkeségének: lassú tehercipelés, vezeklés egy piszlicsáré szócsata miatt, minek okán már jó tíz éve nélkülözi szeretett testvére társaságát.
Így a történet. Van egy szép film. Egy simogató, szép David Lynch-film, ilyeténvalóságában maga az abszurd, számba véve eddigi műveit talán csak az Elefántemberben felbukkanó empátia kötődik ide valahogy, de erőltetett párhuzam lenne ezzel dobálózni. Arról van szó, hogy a filmnek meglepően kevés kockája viseli magán a rendező kézjegyét. Én már olyat is hallottam, aki - a scriptírást és a vágást legalábbis ténylegesen elkövető - Lynch-élettárs Mary Sweeneyre gyanakszik, ő lehet a rendezői széket megkaparintó személy. Ilyen messzire azért ne menjünk. Tapasztalt rendező munkája, amit látunk, a színészvezetés például nagyszerű, és még sorolhatnánk. Csak hát az a markáns hangvétel és hangulat, ami a rendező legjobb játékfilmjeiben (Radírfej, Kék bársony, Lost Highway) mind ott volt. Az sehol.
Tény, hogy a jó David eddigi metódusától eltérően nem saját, sokszor igencsak zavarba ejtő impulzusokat ontó elméjére hagyatkozva alkotta meg a forgatókönyvet, hanem egy készre írt, hozott anyaggal dolgozott, John Roach és a már emlegetett Mary Sweeney munkájával. A páros egy ´94-es Los Angeles Timesban akadt rá a sztorira, amiből kisebb eltérésekkel maga a film lett. Így hát ez igaz történet, miként itthon, egészen a bemutató napjáig ezen a nem túl frappáns címen forgott közszájon. Még a főhős nevét sem kellett kicserélni, nomen est omen.
Közelítsünk bárhonnan, ha a címszereplőt játszó Richard Farnsworthöt, ezt a hetvenkilenc éves hollywoodi veteránt nézzük, akkor Lynch csatát nyert. Már érte érdemes volt. Elhiszünk neki mindent, tekintetében egy egész leélt élet, meg sem kéne szólalnia. Sorsa van. Ahogy közeliben mutatják fűnyírója bakján, azt nézné akár órákig is az ember. Sajnálhatjuk, hogy a forgatókönyv írói sok helyütt - igaz, finoman fogalmazott és még szebben előadott, de - jókora közhelyeket, alap-életbölcsességeket adtak a szájába. Emlékezetes alakítást nyújt még Sissy Spacek is Alvin lányaként, viszont a többi, amúgy igazán, vérbelien lynches, furcsán szabott kisvárosi szereplő csak azért sertepertél, hogy utazó hősünkről még többet megtudjunk.
Jellegét tekintve simán beletuszkolható e mozi a road movie kategóriába is, pláne, hogy elmondhassuk, az általunk látottak közül ez tán a leglassúbb ilyen darab. Mint minden, a film sebessége is a főhősre hangolódott, s ez a kimért, megnyugtató lassúság csak a vége felé válik vánszorgássá, bizony unalmassá is. Ebben szerepe van annak, hogy valamilyen oknál fogva rengetegszer lett bevágva az utazó Alvin - madártávlatból őszi táj - arató kombájn képsor, szavamra, úgy éreztem, ugyanazokat a felvételeket használják. Pedig Freddie Francis operatőr egyébként csudaszépen fényképezett, csak néhol csúszik át a giccshatáron álomszerű naplementéivel. De az ősz, az megelevenedik a képei által. Angelo Badalamenti countryba hajló zenéjével sincs baj, most sem.
Nem nagyon mehetünk el viszont azon furcsa tényálladék mellett, hogy e film hagyományosan konzervatív értékek mellett lándzsát törő, az amerikai "vidék" idilljének szinte lokálpatrióta bemutatása nemcsak hogy példa nélküli Lynch esetében, de szinte egész eddigi életművének ellentéte is egyben. Így alakult. A történetmesélés puritán bája szerencsére javarészt elsöpri ezzel kapcsolatos aggályainkat. Ahogy a szívhez közel kavar, nehéz lenne nem elfogadni.
