Néhány éve két fordulóssá vált a verseny: először 9 filmre szűkítik a kört, majd a díjátadás előtt egy hónappal nevezik meg a végső befutókat.

25 év után először volt esélyünk arra, hogy megint az Oscar-döntőben szerepeljünk: Szász János filmje, az Agota Kristof regényéből forgatott A nagy füzet idén bekerült a legjobb kilencbe. Ez még akkor is komoly eredmény, ha végül az ötös mezőnybe nem fértünk be. De azért a magyar film nem olyan, mint a magyar foci: hiszen már úgymond világbajnokságot is nyert, amikor Szabó István filmje, a Mephisto elcsípte az Oscart 1982-ben.

Rajta kívül még hétszer jelölték a Best Foreign Language Film kategóriájában Oscarra a filmjeinket. Először 1968-ban a Pál utcai fiúkat, Fábri Zoltán adaptációját, amely részben amerikai produkció volt. 1974-ben Makk Károly következett a Macskajátékkal, aztán ismét Fábri Zoltán 1977-ben a Magyarok című filmmel, majd Szabó István a Bizalommal 1980-ban, a Mephisto Oscarja után pedig, kapaszkodjunk meg, az akkoriban még igenis tehetséges Gyöngyössy Imre és Kabay Barna páros robbantott 1983-ban a Jób lázadásával. Végül Szabó István zárta a sort, 1985-ben a Redl ezredes, 1988-ban pedig a Hanussen című alkotásaival.

Hogy a következő 25 évben miért nem volt szerencsénk, az csak részben magyarázható azzal, hogy gyengébb munkák születtek, hiszen jelöltünk mi kiváló filmeket is: a Witman fiúk, a Kontroll, a Torzók, a Fehér tenyér, a Taxidermia vagy a Bibliotheque Pascal simán beférhetett volna. Igaz, akadtak gyengébb évek: a Kaméleon, a Glamour, a Rengeteg vagy a Haggyálógva Vászka - különböző okokból ugyan -, de már első ránézésre sem alkalmasak az Oscar-erőpróbára. 

Persze a dolog amúgy sem egyszerű, hiszen az Oscar-jelöléshez jó néhány tényező szerencsés együttállása szükséges. A szakma képviselői szerint megközelítőleg biztos receptje is van annak, hogyan kell Oscar-esélyes filmet készíteni. Először is nem árt, ha az egész emberiséget egyetemesen érintő témát választunk. Háborúk, világégések, elnyomott népek, diktatúrák kedvező talajnak bizonyulhatnak a filmhez, hogy ezután a második fő összetevőt is bevonjuk a koktélba: az erkölcsileg tiszta főhőst, illetve az ő szenvedéstörténetét. Vagy, épp ellenkezőleg, mint a Mephistóban, a megalkuvó karaktert, akinek személyében feltárul az elnyomó rendszer mechanizmusa.

Ezen kívül természetesen az Oscar-esélyes filmnek rendkívül érzelemgazdagnak, drámainak, sőt felemelőnek és patetikusnak illik lennie. Jó, ha szerepel benne aranyos kisgyerek (Kolja), eltérő kultúrákból, társadalmi osztályokból származó emberek barátsága vagy szerelme (Mediterraneo) , illetve valamilyen fogyatékkal, hátránnyal, mássággal rendelkező figura (Belső tenger), aki harcol a jogaiért. Műfajilag is megfigyelhetők azonos vonások: a háborús és történelmi filmek egyértelműen vezetnek, aztán jönnek a családtörténetek és szerelmi históriák, de a társadalomkritikus parabolák és politikai drámák is jó eséllyel pályáznak a díjra. Nem beszélve azokról a filmekről, amelyek hallgatólagosan politikai gesztusból kapnak díjat. Garancia persze nincsen, hiszen buktak már el kifejezetten a recept szerint készült produkciók is.  

Művészfilmek, egyéni látásmóddal bíró szuverén alkotások ma már egyre ritkábban nyernek. S míg a nyolcvanas évek végéig számos meghatározó alkotó filmje kapta meg a díjat, mostanában inkább a könnyebben emészthető filmesek munkái kerülnek előtérbe. Hol vannak már azok az idők, amikor Fellini, Bergman és Bunuel voltak a legnagyobb esélyesek! Ha ma is ez a színvonal vagy filmtípus volna a mérce, akkor Lars von Trier, Kusturica, Tarr Béla, a Dardenne-testvérek, Kaurismaki és Kiarostami vagy Nicolas Winding Refn már réges-régen hazavihették volna az Oscart.

Nemzeti megoszlásban egyébként az olaszok állnak a legjobban: ők eddig összesen 13-szor nyertek, ezután a franciák következnek 12 szoborral, aztán a spanyolok és a japánok jönnek, de a dánok, a hollandok, a németek, sőt a csehek, a svájciak és az osztrákok is rendelkeznek kettő vagy annál több Oscarral. Ami viszont igazán meglepő, hogy míg Irán, Algéria vagy Bosznia már nyert, addig sem Izrael, sem Lengyelország, sem Görögország, Finnország és Norvégia, vagy a világ második legnagyobb filmbirodalma, India sem váltotta díjra eddigi jelöléseit. 

Az elmúlt hatvanhat évben számos kiváló alkotás, ugyanakkor néhány középszerű film is kapott Oscart a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában. Mi most kiválasztottuk azt a 15 művet, amelyek - sok más kiváló alkotás mellett -, szerintünk maradéktalanul megérdemelték a díjat.

1956 - Országúton (Olaszország)

Bár Federico Fellini rendezőként csak halála előtt kapott életműdíjat, előtte 4 filmje is elnyerte az Oscart, közülük sorrendben a La Strada volt az első, amelynek hangütése és elbeszélésmódja, valamint a cselekmény közege az olasz neorealizmus vonásait mutatja. 

A vándorcirkuszos Zampano szomorú története, Anthony Quinn ragyogó megformálásában, aki a szeretetet egyszerre találja meg és veszíti el a látszólag bolond, ám annál angyalibb Gelsominában, akit az isteni Giulietta Masina alakít, igazi megváltástörténet, amely arról szól, hogy a boldogságunkat nem a körülményekben vagy a pénzben, hanem egymásban kellene keresnünk, és néha csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. 

Igazi Oscar-díjas dráma, amely a rendezés és a kiváló színészi alakítások miatt is a filmtörténet egyik legnagyobb pillanata.

1967 – Szigorúan ellenőrzött vonatok (Csehszlovákia)

Jiri Menzel életműve részben a Bohumil Hraballal együtt töltött alkotói szimbiózis sikeres eredménye, egyik első együttműködésük máris világhírt hozott. A Szigorúan ellenőrzött vonatok nemcsak a háború abszurditásáról szól tragikomikus hangnemben, hanem arról is, hogy a háború mennyire idegen az emberi természettől. 

A történet valamennyi karaktere csak a maga kisszerű, hol vidám, hol szomorkás, megszokott kispolgári sorsát szeretné élni, de a romboló történelmi kor ezt nem hagyja és a félénk fiúnak, Milosnak végül kényszerű hőssé kell válnia. Ám semmilyen hősiesség nem ér annyit, mint az élet. Menzel filmje nagyszerűen ülteti át a regény világát a film nyelvére és a megrázó üzenet mellett olyan ikonikus képek miatt marad felejthetetlen, mint például a távírász lány telepecsételt meztelen ülepe.

1972 – A burzsoázia diszkrét bája (Franciaország)

Luis Bunuel utolsó három filmjével ért pályájának csúcsára. Az életművét lezáró trilógiában a szürreális valóságábrázolás, a fekete humor és az egzisztencialista filozófia minden addiginál kiérleltebb formában jelenik meg, miközben az előkelő réteg, a hivatalos intézmények, a vallás és az egyház iránt táplált ellenszenve is erőteljesebb, mint valaha. 

Kulcsfontosságú ezekben a kései művekben az Álom motívuma is, amely számára egyfajta második valóságot vagy dimenziót jelentett. A burzsoázia diszkrét bája, amely a trilógia első darabja,végig ezen a bizonytalan mezsgyén játszódik, álom, fikció és valóság határán. Egyik álomból csöppenünk a másikba. Társadalmi szatíra, ugyanakkor a szürrealista tudatfolyamat legszebb megtestesülése.

1975 – Derszu Uzala (Szovjetunió)

A zseniális japán rendező, Akira Kuroszava, részben szovjet színekben forgatta ezt a filmjét, amely egy öreg szibériai vadászról szóló megindító, spirituális történet. 

Derszu és Arszenev különös barátsága két civilizáció, a természet és a városi világ találkozása. A vadász figurája egyidős az emberiséggel: ő még annak az Időnek az örököse, amelyben az ember nem különült el a természettől, hanem a fák, a virágok és az állatok között talált otthonra és éppen ezért képtelen élni a mi mesterséges környezetünkben. 

Bár ezúttal nincs japán háttér, ebben a filmben is felcsendül Kuroszava panteista színezetű természetfilozófiája.   

1978 – Elő a zsebkendőkkel! (Franciaország)

Bertrand Blier leginkább talán a szürrealisták örököse, néha pedig provokatív eszközökkel az emberi viszonyok kórboncnoka. Oscarral jutalmazott művében egyszerre van jelen az abszurd humor, a tragikomikus emberábrázolás, és persze a tipikus, összetéveszthetetlen Bertrand Blier-i dramaturgia. A film főhőse Solange, aki közönyössé vált a világgal és a szerelemmel szemben. Férje és annak barátja megpróbálják kimozdítani ebből az állapotból, ám végül csak egy kisfiúnak sikerül újra felébresztenie benne az életörömet.  

A film másik hőse a szereplők mellett Mozart és a női test. Az élet és a művészet titokzatos alkímiája jelenik meg a komédiában, miközben a legfontosabb tanulság az, hogy a Nő igazi arcát csak a bennünk rejlő örök kisfiú ismerheti meg. A színészek is fantasztikusak: Gerard Depardieu utánozhatatlan, oldalán a fantasztikus Michel Serrault és Patrick Deweare alakításával és persze Carole Laure szépségével. Vicces, nagyszerű alkotás, amelynek több olvasata is lehetséges. 

1979 – A bádogdob (Németország)

Mielőtt Günter Grass irodalmi Nobel-díjat kapott, A bádogdob című regényéből Oscar-díjas filmet készítettek, Volker Schlöndorff nagyszerű rendezésében. A film szerencsére a jól sikerült adaptációk sorába tartozik és képes megragadni a regény világát képekben. 

Akár a könyv, úgy néz szembe a német múlttal, hogy főhőse, az egyszerre karikatúra és torz kis szörny Oskar alakjában egy egész civilizáció összeomlását és az emberi létezés határhelyzeteit mutatja meg. Groteszk és naturalisztikus ábrázolásmódja vádirat a fasizmus és a kispolgári lét ellen. 

A német "vergangenheitsbewältigung", vagyis a náci múlt feldolgozása ezzel a filmmel komoly lépést tett a történelmi önvizsgálat terén és ezt az Amerikai Filmakadémia is nagyra értékelte. 

1982 – Mephisto (Magyarország)

Ugyancsak a fasizálódó Németország a történelmi kulissza Szabó István Oscar-díjas filmjében, amely Klaus Mann művéből született, s amely egy becsvágyó színművész története, aki karrierje érdekében eladja lelkét az Ördögnek, vagyis a náci rezsimnek. A film, azon túl, hogy a művész és a totalitárius politikai hatalom mindenkori konfliktusát vizsgálja, a kitűnő Klaus Maria Brandauer jutalomjátéka. 

A Mephisto a megérdemelt siker ellenére mégsem Szabó legjobb filmje. Ám a szerencsés csillagzat neki kedvezett: a témaválasztás és a kelet-európai közeg a nyolcvanas évek elején kifejezetten izgatta Amerikát és a Mephisto történetébe egy kicsit a szovjet diktatúra szerkezetét akarták belelátni. Nem jártak messze az igazságtól, hiszen akkoriban ez az áttételes fogalmazásmód majdnem mindegyik filmünkben megjelent.  

A hidegháborús keleti blokk egzotikuma és a történelmi-erkölcsi példázat annyira bejött az Akadémiának, hogy abban az évben megszereztük első és mindmáig egyetlen játékfilmes Oscarunkat.  

1983 – Fanny és Alexander (Svédország)

Bár a modern film egyik legnagyobb alakja, Ingmar Bergman korábban egymás után két filmjéért is megkapta az Oscart, a Fanny és Alexander hattyúdal, az életmű tudatos lezárása és egyszersmind a rendező egyik legszemélyesebb alkotása. 

A film önéletrajzi elemekkel átszőtt cselekménye a dionüszoszi életöröm és a korlátlan gyermeki fantázia mellett foglal állást. Családregény és apafilm egyszerre, amely a varázslat démoni létjogosultságát hirdeti a szürke, puritán rend felett. A Fanny és Alexander a rendező különös művészi testamentuma, meleg színekben tobzódó eleven mű, főként a régi szikár, szorongással teli fekete-fehér drámákhoz képest.

1994 – Csalóka napfény (Oroszország)

A rendszerváltás és a Szovjetunió felbomlása megteremtette a lehetőségét annak, hogy végre feldolgozzák a sztálini időket. 

Nyikita Mihalkov megrázó művének témája egy letűnt orosz világ nosztalgikus rekonstrukciója és pusztulása a sztálini diktatúra árnyékában. 

Hátborzongatóan megkonstruált történet, az orosz irodalom legjobb pillanatait idézve. Arról szól, hogyan képes a terror betörni az életünkbe és hogyan pusztítja el fokról fokra, amelyről azt hittük, hogy az életünk. Ma is ugyanolyan érvényes, nem feltétlenül csak politikai vagy történelmi értelemben. 

1998 – Az élet szép (Olaszország)

A népszerű olasz komédiás, Roberto Benigni egészen más oldalról közelítette meg a holokauszt témáját, mint bárki más korábban: a harsány itáliai vásári komédia műfajába öltöztette. 

Valójában a nácizmus ideológiáját tette nevetségessé egy életvidám zsidó férfi alakjában, miközben a tragikus és komikus elemek patikamérlegen adagolt ötvözetével egy hihetetlenül bájos, ugyanakkor iszonyúan szomorú filmmel adózott a népirtás áldozatainak. 

Műve népszerűségét jelzi, hogy mind a kritikusok, mind a közönség körében megkerülhetetlen darabbá vált, ami legalább annyira szórakoztat, mint amennyire felkavar, és a cannes-i siker után után az Amerikai Filmakadémia is Oscarral díjazta. Az pedig külön elismerésre méltó teljesítmény, hogy a film mellett Benigni a legjobb színésznek járó szobrot is elnyerte.

1999 – Mindent anyámról (Spanyolország)

Pedro Almodóvart lehet szeretni vagy nem szeretni, de akadnak olyan filmjei, amelyek mindenkire hatást gyakorolnak. 

A Mindent anyámról a spanyol rendező pályájának egyfajta enciklopédikus összegzése: mindazok a jól ismert motívumok megjelennek benne, amelyek korábbi munkáit egyedivé és sikeressé tették: elsősorban a női tematika, a nemi identitás bizonytalan határvonala, a szerelem, a család, az Apa és az Anya. 

A rendező mindezt olyan rá jellemző vizuális érzékenységgel és drámai erővel tálalja, hogy a Filmakadémia nem tudott ellenállni a filmnek. A Mindent anyámról az egyik legemészthetőbb Almodóvar-munka, amelyet még azoknak is érdemes megnézni, akik alapvetően idegenkednek a spanyol sztárdirektor műveitől.  

2001 – Senkiföldje (Bosznia-Hercegovina)

Senki nem gondolta volna, hogy épp egy elsőfilmes fiatal bosnyák rendező, Danis Tanovic fog először nemzetközileg is elismert filmet készíteni a jugoszláv polgárháborúról. A Senkiföldje rendkívül egyszerű, mindenki számára közérthető metaforába sűríti a balkán pokol abszurditását. 

A semleges területen rekedt bosnyák és szerb katona egymásra utaltsága, a taposóaknán fekvő férfi alakja, illetve a békefenntartók tehetetlen bénázása pontos képet nyújt a konfliktus megoldhatatlanságáról. Miközben persze azt is bemutatja, hogy az itt élő népek valójában testvérek. 

Mégis vitathatatlan, hogy az Oscar-díj elsősorban politikai bűntudat megtestesüléséből fakadt az Akadémia részéről: a döntéssel törleszteni akartak valamit abból, amit annak idején elmulasztottak megtenni a vérontás elkerülése érdekében. 

2003 – Barbárok a kapuknál (Kanada)

Denys Arcand korábbi, 1986-os társadalmi drámáját folytatta ebben a művében. Míg az Amerikai birodalom hanyatlása a 68-as nemzedék szellemiségének bukásáról szólt, addig a Barbárok a kapuknál ezredfordulós története már a klasszikus modernitás halálát jelenti be és a posztmodern kor elkerülhetetlen győzelmét rögzíti. 

A haldokló apa alakja a régi világ szellemét idézi, aki azonban nem halhat meg méltósággal csúcsmenedzser fia anyagi támasza nélkül. Arcand szerint a mobiltelefonok és a digitális világrend korszakában a klasszikus kultúra meghal – de az utolsó képsorokban mégis meghagyja vigaszul a megörökölt könyvek látványát. Azóta újabb tíz év telt el, és a világ még jobban megváltozott: kíváncsiak lennénk, vajon a fiú mihez kezdett a klasszikus kultúra örökségével. 

2006 – A mások élete (Németország)

A keletnémet Stasi a szocializmus évtizedeiben ugyanolyan államilag működtetett ügynökrendszer volt az NDK-ban, mint nálunk a III/3-as ügyosztály, csak talán még kegyetlenebb. Ennek a világnak a működését dolgozza fel a fiatal német rendező, Florian Henckel von Donnersmarck filmje, középpontban egy lehallgatott értelmiségivel és a feltámadt bűntudatával küzdelmet folytató Stasi-ügynökkel. 

A mások élete, minden hibája és esztétikai komfortossága ellenére súlyos emberi dráma és tanulságos üzenetet hordoz. Azt mondja el tisztességesen, amit végre nekünk is tennünk kellene: belátni, hogy évtizedeken keresztül egymás mellett éltünk és közösen szolgáltuk zsarnokainkat. Az Amerikai Filmakadémia Oscarral honorálta a kommunista múlttal való szembenézést.

2013 – Szerelem (Ausztria)

Michael Haneke formabontó európai művészfilmesből vált Oscar-díjas rendezővé, miközben semmilyen esztétikai engedményre nem volt hajlandó a közönségsiker érdekében és mindmáig megőrizte szerzői függetlenségét.

Szerelem című filmje, amely francia nyelven, osztrák színekben készült el, annak ellenére nyerte el az Akadémia tetszését, hogy kendőzetlenül és az amerikai ízléshez képest rendkívül brutálisan meséli el egy idős asszony fizikai és szellemi leépülését, akit a férje otthon ápol a haláláig. 

Haneke ezúttal is nyersen és pontosan, akár egy részvétlen sebész, az érzelmi azonosulást kizárva, de nagyon drasztikusan beszél a halálról, és mondja ki, hogy a fizikai megsemmisülés méltatlan állapot az emberi szellemhez és a szerelemhez.

2014 ?

Hogy melyik film győzelme várható 2014-ben, arra legfeljebb fogadásokat lehet kötni, de vélhetően 3 mű között fog eldőlni a verseny. 

A nagy szépség, egyfajta tisztelgés Fellini Rómája előtt, ugyanakkor az elveszett fiatalságtól való rezignált búcsú is egyben, felemelő hangütése és az Akadémia Fellini-nosztalgiája miatt a legkomolyabb esélyes. 

Utána következik a mind zeneileg, mind politikailag amerikai tematikájú, tragikusan romantikus Alabama és Monroe (The Broken Circle Breakdown). 

De ha az Akadémia Woody Allen ügye mellé áll, akkor befuthat még Thomas Vinterberg A vadászattal, amely egy pedofíliával ártatlanul megvádolt óvodapedagógus húsbavágóan drámai története. Mind közül ez utóbbi a legerősebb és legkevésbé közönségbarát idegen nyelvű mozi, épp ezért nagy meglepetés volna, ha épp a dán munka nyerne. 

Mi pedig várhatunk a következő hazai rendezőgenerációra, amely remélhetőleg minél hamarabb elkészíti az új évszázad Mephistóját.