Persze, úgy indul az egész, hogy majd a zsenikről szól, az őrült zsenikről, egy darab, maszkos zenész bizarr történetén keresztül: a nagy műfej alatt Michael Fassbender feje. Mindez igaz, mármint a sztori is, Fassbender feje is, meg az is, amit hallani lehetett, hogy az ír Lenny Abrahamson extravagáns zenés filmjében mindenki remek. Ám ami ennél még jobb hír: a Frank mélyebbet, igazabbat, szebbet mutat a végére, mint amire akár a játékidő nagyobbik részében várnánk.
A csodabogárság szórakoztat
Igen, tényleg, alapvetően jó lenne ez a mozi a befejezés nélkül is. Tessék, csak tessék, itt van néhány flepnis, akik elvonulnak, hogy zenéljenek, hogy összerakjanak egy albumnyi zajt. Csak tessék, csak tessék, nincs itt semmi látnivaló – illetve bocsánat, naná, hogy van, elvégre a zenetörténet tele van úgynevezett nemnormálisokkal, Abrahamson is tőlük kapott ihletet. Olyanokkal, akik életmódszerűen voltak dilisek, de amit csináltak, attól bizony el kellett ájulni. Mert ki tudja honnan, de jött, jön belőlük a valami, amit senki se tud igazán pontosan belőni, hogy micsoda és rettentően nem szokványos. Csak működik. Műfajokat teremt, stílusokat rombol és épít. Nos, Abrahamson Frankje is ilyen művész. Vagy hát, ilyennek látszik. A zene bolondjának. És társai is ilyenek. Egy kivétellel. Hiszen Domhnall Gleeson karaktere, Jon, csak ilyen szeretne lenni. Ő az, akivel mi elvileg azonosulunk, ő az, aki a filmbeli (figyelem, micsoda név, imádom!) Soronprfb zenekarhoz csapódik, mint billentyűs. Ihletet akar. Olyan szeretne lenni, mint ők. Illetve azt hiszi, hogy olyan akar lenni.
A csodabogárság elgondolkodtat
Csak hát. Itt jön az, amitől a Frank igazán nagy film. Ugyanis nem csak arról szól, hogyan is működnek a nagy underground zsenik. Még csak nem is arról, hogy milyen nehéz velük. Mondom, ezek is benne vannak, s ha csak ennyi lenne benne, akkor is jól szórakoznánk, hiszen Fassbender, Gleeson, Maggie Gyllenhal és a többiek igazán értik, Abrahamson mit akar, illetve, hogyan tudja ezt az első blikkre kissé ijesztő társaságot tökéletesen szerethetővé varázsolni. Hogyan tud ez a mozi úgy független stílusban lekötni, hogy közben kicsit sem erőlteti kívülállását, hanem nagyon is dekódolható, mondhatni kommersz nyelven mesél arról, hogy egyeseknek mit jelenthet a zene. És lássunk csodát: végül nem azt, amire készülünk a film nagy részében. Vagy nem úgy.
A csodabogárság megríkat
Nem kell ám nagy, mármint dramaturgiailag bombasztikus dologra készülni. A Frank legvége pont annyira meglepő, amennyire elfelejtjük addigra, hogy kéne azért valami erős ennek a különös modorban izgalmas és szomorúan mókás, mókásan szomorú film végére. De mire elfeledjük, megkapjuk. Az utolsó 15 perc egyszerűen hibátlanul gyönyörű. Megható és érzékeny. Szikrázóan okos. "I Love You All" – énekli ott Fassbender. Hát mi is, Frank. Hát mi is. De nagyon!
Kinek ajánljuk?
- Aki kedveli, ha egy film furcsa.
- Aki tudja, hogy igazából a jó dolgok nem is furcsák.
- Aki szereti a nagyon érdekes zenész-filmeket.
Kinek nem?
- Aki fél az ilyen nagy maszkoktól.
- Aki ugyan nem fél, de idegesíti, ha nem látja a színész arcát.
- Aki nem szereti, ha valaki félelmetes maszkban énekel.
9/10
