1994-ben Ruandában olyan kegyetlenség történt, mely szégyenfolt az emberiség számára, mert igazából tudomást sem vett róla a fejlett nyugati társadalom.
Az etnikailag megoszlott Ruandában három hónap alatt egymillió embert mészároltak le, hutu leszármazottak úgy tervezték kiirtják a tuszi utódokat és azokat a hutukat is, akik a tuszik mellé állnak. Szisztematikus népirtásba kezdtek, gyerekeket, nőket, időseket végeztek ki különös kegyetlenséggel, az ott állomásozó ENSZ katonák pedig eközben nem tettek szinte semmit sem. Paul Rusesabagina hoteligazgatóként dolgozott ebben az időben. Származási besorolása alapján hutunak tekintették, felesége azonban tuszi leszármazott volt, ezért családja menekülni kényszerült. Abban a hotelban kerestek menedéket, ahol Rusesabagina dolgozott, de ő nem csak családja életét mentette meg, hanem szomszédai, barátai életét is védelmezte. Mindenkit befogadott a szállodába, aki csak rászorult, több mint ezer menekülő életét mentve meg ezzel. Ez a történet róla szól, emberségéről, bátorságáról és erőn felüli helytállásáról.
Megrázó, felkavaró történetet láthat a néző, ha megnézi ezt a filmet. Döbbenetes képsorokat a kegyetlenségről, de nem a gyilkosságok brutalitása került a film középpontjában, hanem a láthatatlan félelem, a fenyegetettség bénító sejtése, a kilátástalanság és igazságtalanság fojtogató érzése. Egyetlen olyan képkocka sincs a filmben, ahol nyers erőszak lenne látható, a rendező külön ügyelt arra, hogy "pusztán" a félelem mardosó érzését adja vissza. Ezzel lettek ellentétbe állítva elegáns operatőri megoldásokkal a képek, a barbár kegyetlenség a tájjal és színekkel. A színészválasztás kitűnően eltalált, Don Cheadle által alakított Paul Rusesabagina hiteles, alakítása rengeteget ad a filmhez. Mellette olyan színészek játszanak kisebb szerepeket, mint Jean Reno - ő a belga szállodalánc tulajdonosa -, Nick Nolte ENSZ katonát, Joaquin Phoenix pedig újságírót alakít a filmben.
Olyan eseményeket mutat be az a film, amiről eddig talán nagyon keveset tudtunk. Afrika, a fekete kontinens ritkán szerepel a hírekben, a modern társadalom nem törődik azzal, mi történik tőlünk messze. A történet azonban annak ellenére, hogy Ruanda történelmének egy szeletét dolgozza fel, egyetemes érvényű. A faji megkülönböztetésről, az erőszak működésmechanizmusáról, a kapcsolati tőke bizonytalanságáról és a kilátástalanságról szól. Arról a fenyegetettség érzetről, amit csak az tapasztal meg igazán, akit valaha bármikor vagy bármiért kiközösítettek, hátrányosan megkülönböztettek. Szerencsések vagyunk, ha csak filmekben szembesülünk ezzel, azonban a film megnézése után a rossz érzés így is megmarad. Elhangzik egy nagy igazság is a filmben, miszerint ha a vérengzésekről, népirtásról szóló képeket mutatnak a híradóban, az emberek szörnyülködnek, és azt mondják: ez rettenetes és elkeserítő, majd visszatérnek vacsorájukhoz, és ugyanazzal a nyugalommal, mint előtte, befejezik ez evést. Érzéketlenek lennénk? Nem hinném. Csak messze tőlünk történik mindez, azonosulni ezzel nehéz. Ez a film, melyet az új évezred Schindler listájának emlegetnek, ebből valamit most megmutat. A többi rajtunk múlik.
