Manuel Martín Cuenca kitalálta, hogyan lehet politikailag korrekt filmet készíteni egy kannibálról, és ez nem kis teljesítmény.
Mindig külön örömre ad okot, ha egy TIFF-en megismert filmet később rendes mozis forgalmazásba is küldenek. A gesztus sokszor azt üzeni a nézőnek, hogy a forgalmazó bízik benne: nemcsak a fesztiválon ül be a mozi sötétjébe, hanem azonkívül is lehet számítani rá. A Caníbal mozis forgalmazásának örömét viszont némileg árnyalja a gyanú, hogy nem azért helyeznek-e rá különös hangsúlyt, mert a gyártásában részt vett Tudor Giurgiu és Libra Film nevű cége is? Ez a gyanú az első óra körül kezd beigazolódni: ez a film egy precízen lefényképezett, szépen megcsinált, unalmas vizsgafilm (ha rendezője nem is számít kezdőnek), különösebb tempó- és arányérzék nélkül elkészítve, ami a román gyártó és színésznő híján valószínűleg nem került volna mozikba. S ilyenkor általában a kritikusi indoklás következik, miszerint ebben az ötletben sokkal, de sokkal több lett volna. Nos, nem. Épp az a baj, hogy ebben az ötletben sokkal kevesebb volt. A rendező nem átallotta az egy cselekményszálon futó, soványka novellára való kamarasztorit kétórás filmmé duzzasztani, és ez még fesztiválhangulatban sem egy okos technika – amit a sótlan művészfilmes panelekhez apránként hozzászokó szemek esetleg megbocsátanak, mert félóra múlva úgyis kezdődik egy másik film egy másik moziban –, s pláne nem az a rendes mozis forgalmazás hálátlan versenyében.
Pedig a film egész jól kezdődik: közelről követhetjük végig Carlost (Antonio de la Torre), amint kiprovokál egy autóbalesetet, majd elvonszolja a roncsból a női tetemet, felboncolja és telepakolja vele a hűtőjét, hogy majd apránként elfogyaszthassa egyfajta életunt, magányos Hannibal Lecterként. Lassan megtudjuk azt is róla, hogy szabó a spanyolországi Granadában és míves öltönyöket készít, majd azt is, hogy emberhús iránti vonzódása nem is feltétlenül kéj számára, mint inkább nyűg: szeretne ő már másként is szeretni. Természetesen nem lenne vérszomjas Farkas, hanem akadna rá Piroskájára, egymásután kétszer is: szomszédja lesz Alexandra (Olimpia Melinte), egy román bevándorló, aki masszőrként keresi kenyerét. Emberünk némi szabódás után még őt is megzabálja, de amikor annak testvére (szintén Melinte) is felbukkan, eltűnt nővérét keresve, akkor ízlelőbimbói végképp feladják a szívével vívott harcot. Klasszikus szépség-és-szörnyeteg sztori ez tehát, amit megpróbálnak ugyan feldobni egy katolikus kerettel, egy összesen kétszer felbukkanó mellékszereplővel és a főhős szakmájába való betekintéssel, ám kellő hangsúly híján ezekből nem lesz teljes értékű mellékszál, csak ideiglenes figyelemelterelő manőver, ami nem fut ki sehová.
Egy-két thrillerközeli pillanatot leszámítva a Caníbal fősztorija is a langyos megszokottság medrében csordogál: amint egy önzetlen gesztusa által megtudjuk Carlosról, hogy szörnyetegsége emberiséget is sejt, már előre elkezdünk gunyorosan szipogni a film „csattanóját” anticipálva. És nem is tévedünk sokat: az épp csak egy csipetnyi pátosz-felhanggal kezelt drámai irónia olyan halálpontosan érkezik, mint egy hentesbárd. Apropó, még csak különösebben horrorisztikus dolgokat sem látunk a filmben, Cuenca ettől is megkíméli a kedves nézőt. Antonio de la Torre egy nagyon érdekes színész amúgy (az Egy őrült szerelem balladájában alakított frenetikusat legutóbb vérbohócként), itt viszont alulinstruáltságából kifolyólag szótlan- és mozdulatlanságával csak tüntet az izgalmas történetmesélés ellen. Érdekesebb lenne Alexandra/Nina figurája, pláne a kelet-európai ki-, bocsánat, bevándorló szemszöge miatt, de végül ez a tény sem ad hozzá semmit a cselekményhez, meddő érdekességként lóg a levegőben.
Még az időnként megvillanó meztelen női testek is megfosztódnak erotikus jellegüktől a főhős boncasztalán, nincs tehát kétség, a rendező kitalálta, hogyan lehet politikailag korrekt filmet csinálni egy kannibálról: úgy, hogy a második óra végére már a kutyát se érdekeljen.
