Nekem mind Paul Greengrass rendező, mind Matt Damon cím- és főszereplő megígérték, hogy csak és kizárólag akkor térnek vissza a részlegesen amnéziás egykori titkosügynök történetéhez, ha igazán jó ötletük támad. Az ígéret szép szó!
Kinek ajánljuk? Aki egy tisztességesen összerakott, feszes akciófilmet akar látni, amiben nagyon erős a titkosszolgálati szál – a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hallgatóinak tegyék kötelezővé a megtekintést! -, és Matt Damon kedvelőinek, illetve Vincent Cassel rajongóinak, aki ugyan gonoszt alakít, de annak nagyon emlékezetes.
Három jól sikerült film után 2007-ben a csúcson hagyta el Matt Damon és a két utolsó részt rendező Paul Greengrass a valóban remekbe szabott Bourne-franchise-t, azzal a homályos ígérettel, hogy indokolt esetben akár vissza is térhetnek, ehhez azonban egy igazán jó ötlet kell. Lássuk, mi lett az ígérettel! Tommy Lee Jones szerepeltetése jó ötlet az új CIA igazgatóként, de aligha merész húzás, a szépséges svéd Alicia Vikandernek is örültünk, de ő tulajdonképpen csak a korábbi Bourne-lányokat pótolja, van egy szál, amelyben a cyberbiztonságot és a magánszféra szentséget emlegetik, ami ma már minden ügynökös film alapeleme, és megkapjuk a gonosz Vincent Casselt. Ennek is örültünk, de hol a nagy ötlet?
Az a szép abban, hogy a 2002-es A Bourne-rejtély egy amnéziás egykori titkosügynököt/gyilkost mutatott be, hogy ebből a végtelenségig lehet építkezni! Arra már emlékszik, kit ölt meg, de a madártej receptjére még nem – vagy arra, milyen szerepet is töltött be pontosan az apja az Ügynökségen belül. Mert az Ügynökségnél mindig kavar valaki, ez egy ilyen munkahely – és ezzel a MINDIGGEL van a baj, mert unalmas, hogy minden egyes Bourne-filmben egy rakás rosszarcú öltönyös rohangál egy high-tech irodában, és izgatottan kiabálják, hogy „Felbukkant Bourne!” – és mindenféle szigorúan titkos akciókról hablatyolnak. Merthogy Bourne, miután kipróbálta magát a görög-albán kesztyű nélküli bokszbajnokságában, egy régi ismerős hívására felbukkan, hogy megtudja, hogy is volt az a dolog az apukájával.
A hajsza pedig újra beindul, Bourne menekül, a térfigyelők, biztonsági kamerák és drónok figyelik, a helyi erők üldözik, a gonosz Ügynök (Cassel) a vérét kívánja, és mindenkivel végez, aki az útjába áll, egyedül a IT részleg csinos főnöknője, állna a pártjára, de ki tudja milyen okból. És jön a szokásos világjárás, egy pici Reykjavik, egy nagyobb adag Athén, Berlin, majd London és Las Vegas, talán egzotikusabb helyekre is futotta volna, de az van, ebből kell főzni. Ne legyünk persze szigorúak, a helyi politikai kultúra elemeit felhasználó, némi utcai zavargással és rengeteg Molotov-koktéllal dúsított éjszakai athéni rész baromi izgalmas, ez a szaggatott, zihálós nagyvárosi üldözés Greengrass igazi védjegye – több is lehetett volna belőle, ehhez képest London és Berlin kevésbé sikerült, Las Vegas pedig teljesen más tészta, azt ugyanis mintha a Halálos iramban filmekből kölcsönözték volna.
Matt Damon persze hozza, amit kell, kicsit meggyötört szótlan, nagyon jól tud az ágy szélén görnyedten ülni a sötét hotelszobában vagy fásultan a tükörbe bámulni, de Vincent Cassel sokkal izgalmasabb nála, és a film nem követi el azt a hibát, hogy csak a végén hozzák be – ő végig ott liheg Bourne nyakában, némi motivációt is kap, és ahhoz képest, hogy szinte nincs is párbeszéde, mély nyomot hagy a filmen. Igaz, a Jason Bourne nem az a film, ami önmagában mély benyomást hagyna bárkin is: korrekt, jól összerakott munka néhány nagyon izgalmas jelenettel, de gyakorlatilag egyetlen olyan eleme sincsen, amelynek a megfelelőjét az előző három ne hozta volna. A minőséggel nincs komoly gond most sem, de a nagy ötlet sajnos elmaradt.
Értékelés: 7/10
