"Volt itt egy fal is, keresztben... Ajtóval. Kivertük... évekkel ezelőtt... hogy nyitott tér legyen, tágas nappali... A szerkezethez nem nyúltunk. Anyám már nem élt." Ha egy mondatban volna szükséges elmesélni a darab magját, lényegét, a Teddy szájából elhangzó - s látszólag mellékesnek tűnő - kitétel, úgy gondolom, akár elég is lenne hozzá.

Max egy háromgyermekes családapa valamelyik angol nagyvárosban. A kisebbfajta házban tulajdonostárs-testvérével, Sammel, valamint két gyermekével - Joeyval és Lennyvel - egy hétköznapi család férfitagjainak életét éli. Max egykor hentesszövetséget vezetett, az üzletből azonban kiszállt, de az abból származó pénzből szerényen eléldegélnek négyesben. Felesége évekkel ezelőtt meghalt, s "nő azóta be nem tette a lábát ebbe a házba." Ebbe a környezetbe toppan be Teddy, a harmadik fiú, akit hat éve nem látott már a család. Az élet megmozdul, a szemünk előtt lezajlik egy dráma, hogy a végén minden ugyanoda hulljon vissza, ahonnan elkezdődött.

A Bárka Színház januárban tűzte műsorra a Hazatérés c. darabot, s azóta a rendszerint teltházas stúdióban láthatja a közönség hétről-hétre Harold Pinter egyik legtöbbet emlegetett színművét. Színművét? Nevezzük annak, hiszen nemcsak mi, de maga az író sem tudja, nem tudhatja megadni a pontos műfajt. "Minden komikus. A legkomolyabb dolog is komikus. Még a tragédia is komikus." - nyilatkozta Pinter a darab kapcsán egy évvel az ősbemutató után.

A néző tehát fellapozza valamelyik programajánló műsorfüzetet, kiszemeli az esti előadást, és jegyet vált a Bárka Színház stúdiójába. Beül a zsöllyék közé, felhangzik a zene, és innentől kezdve többé nincs mire hagyatkoznia. Tragédia, komédia, tragikomédia - gyengélkedő meghatározások a darabra nézve (a színlapon ez utóbbi olvasható), de jobban tesszük, ha azt nem húzzuk bele semmilyen műfaj kényszerzubbonyába, már csak azért is, mert a rendező, Bérczes László rendező sem tette ezt; most sem. Szokásához híven. A színpadon is inkább hagyja, hogy történés legyen, színészeit elereszti, tegyék amit kell. Történjék ami kell.

Persze sokan nem tudnak mit kezdeni egy ilyen légnemű térben lebegő művel, amely éppen ezért ősbemutatója óta kereszttűzben és a színházi érdeklődés középpontjában tűnt fel időről időre. A bárkás előadás kapcsán is felmerül a kérdés: egyáltalán groteszk-e a darab, illetve amit a színpadon láthatunk? Se nem abszurd, se nem tragikus; de hát akkor mi folyik előttünk?

A néző épp ezért jobban teszi, ha nem beidegződéseire hagyatkozik hanem hagyja, hogy a darab legelején, valamint a jelenetek között a zene "a végtelen felé nyissa a darabot" - ahogy Deres Péter dramaturg fogalmazott. A végtelen felé? - hökken meg jogosan a néző, aki nem lát mást, mint a szó legszorosabb értelmében vett hétköznapi társalgást, cselekvéseket, egy angol kispolgári család férfitagjainak mindennapi, nem is annyira mulatságos mint inkább szánalmas életét.

Jan Garbarek gregorián-feldolgozásának kiválasztása azonban tényleg telitalálat. Az átállás másodpercei alatt: magunkra maradunk. Előttünk zajlik az "így-kell-lennie" tragédiája, egy család reménytelen próbálkozása, hogy elrugaszkodjon önnön múltjától, bezártság-érzetétől, s a jelenetek között, az elsötétedő nézőtérben, a szaxofon szólamai alatt mi, a nézők levegőt kapunk pár pillanatra. Ők, a függöny mögött nem. Hétköznapi cselekedeteik (a színészek néha álcselekvéseik) között fulladoznak, noha látszólag ennek semmi egyértelmű jele sincsen.

Mégis - különösen a Maxet alakító Kovács Lajos, és a Lennyt játszó Kardos Róbert - játéka, egy-egy gesztusa, elszólása árulkodóbb, mint bármilyen nagymonológ a múltról, a szenvedésről, a kisszerűségről. Ezek mögött az árulkodó elszólások mögött - a lenyűgözően természetes színészi játék mellett - szintén a rendező kezének leheletfinom irányítását érezni ki. Ilyenek a múltot felidéző gesztusok; a már felnőtt Lenny kiborulása pusztán apja botja láttán, a család feszengése a hentes-szövetség felemlegetése hallatán, stb.

A rendezésen túl külön kiemelést érdemelnek az egyes színészek is, elsősorban azért, mert nem esnek abba a csapdába, hogy a kiszerű alakokat hősökké exponálják - akár az olcsó, de hatásos színészi megoldások szintjén is - habár erre a darab számtalan lehetőséget adna. Igaz, Hamvai Kornél fordítása - nyilván mert elkészítője maga is színházi ember - már eleve "színpadkész". Bérczesék épp ezért nem is változtattak egyetlen betűt sem a szövegkönyvben, melyre nem is volt szükség, hiszen az egy rendkívül mondható, játékos nyersanyag. Játékos, a színpadon mégsem játék, illúziókeltés folyik, hanem az eleven valóság. Szabó Márta Ruth lesz a színen, és Ruth is eggyé válik Szabó Mártával, pusztán természetességéből kifolyólag. Nem játszik rá a párhuzamra, ami közötte és a régen elhunyt anya között van, szavaiból mégis érezzük, hogy a jelen igazi tragikuma abban áll, hogy a második generációban megismétlődni látszódik Maxnek és feleségének elfuserált élete. "De érdekes! Neked is van három fiad, nekem is van három fiam!" - szól Max, aki nem is tudja - az őt alakító Kovács Lajos nagyon is tudatos, mégis több helyütt improvizatív játékával szemben - hogy evvel az egy mondattal tulajdonképpen realizálja a tragikumot, kimondja a fájdalmas változatlanságot.

Megemlítendő, hogy Kovács Lajos tudta a legtöbbet tenni szerepéhez. A Pinter által megírt Max ugyanis még családfő - elfuserált családfő, de létező valaki - a Kovács Lajos-féle Max azonban már nem az. Ő egy bohóc, egy tutyimutyi, teszetosza, szánalomra méltó "vén szarházi" - ahogy őt Lenny jellemzi. Lenny, akit az a Kardos Róbert alakít, aki a Bárka más darabjaiban is egyre plasztikusabb szerepeket alakít, hiszen ebben a darabban is egyetlen manír vagy allűr nélkül cselekszik, beszél, magyaráz, rezzenéstelen arccal beszél mellé. Az általa játszott Lennynek talán lett volna lehetősége, hogy a Teddy-féle utat válassza, túlzottan cinikus azonban ahhoz, hogy "látni tudjon" - ahogy bátyja fogalmaz. Inkább hűvös eleganciával, nagyképűséggel, kegyetlenséggel nézi a történteket - s mindez úgy jelenik meg a szemünk előtt, mintha nem is mimézisről lenne szó.

A Teddyt játszó Balázs Attila ugyan elég gyenge pontja a darabnak, modorossága azonban nem olyan bántó, hogy kizökkentse a nézőt. Ennek ellenére összeomlásának pillanata - igaz, már a szövegből adódóan is, de elsősorban a megjátszott indulat és a túlhangsúlyozott felülemelkedettség okán - nem kap súlyt. Nem üt át eléggé, mennyire degradálódik néhány nap alatt a "bölcsészdoktor" - kezdetben pozitív jelzője.

Úgy érzem, Joey szerepe igazi felszabadító hatással bír Szikszai Rémuszra nézve. Itt - hogy nem a dühöngő arroganciát kell megformálnia, mint eddigi szerepeiben (Mulatság, Hat szereplő szerzőt keres, stb.) - egy sokkal őszintébb alakítás - igazi kétségbeesés zajlik szemünk előtt. Habár Joey is ösztönlény, de az örök vesztes boxoló, és a reménytelen szerelmes kettőssége - nem csupán számos poénra, kiaknázott humorra - hanem sokkal árnyaltabb játékra és a tragikus oldal kidomborítására ad lehetőséget. Már csak azért is, mert Joey nélkül semmi súlya nem lenne a változatlanság tragikumának. A szerelmi szál azonban érzelmi töltetet is ad, az egyébként hidegen groteszk történteknek.

Groteszk hát a Bárka Hazatérése? Egy abszurd szerző tollából abszurd darabot vár el a színházi közönség, pedig ez esetben a rendezés sokkal mélyebbre hatol annál, hogy pusztán groteszk jelenetekkel (Lenny és Ruth érthetetlennek tűnő tánca, Sam (Czintos József) érthetetlennek tűnő összeomlása) érjen el hatást. Nem maradnak bizarrak ezek a részek, a múlt mindenre magyarázatot ad. "Az erkölcsi felfogás, amely szerint élnek - az utolsó betűig az anyjuk tanítása" - mondja Max, miközben Lenny elegáns cinizmussal szürcsöli a kávét.

Lenny, aki a legtisztábban látja át a család helyzetét. Annak a családnak a helyzetét, amelyik tesz egy kísérletet, hogy kiszabaduljon önnön sorsából, de az anya emléke, aki feltehetőleg - Ruth-hoz hasonlóan szintén prostituált volt - valamint az igazi cselekvésre képtelen emberek miatt próbálkozása eredménytelen marad. Egy olyan család, amely "kiveri a falat", hogy "tágasabb legyen a nappali", de a darab végén levő megrázó befejezés, a "minden-úgy-marad" tragédiája után, az emlékeiben elmerülő, és a Ruth-ot feleségével azonosító Kovács Lajos szájából mintha csak újra hallanánk a korábban már elhangzott mondatot: "a szerkezethez nem nyúltunk".

És itt, a mű végén lesz kulcsfontosságú az eddig lényegtelennek tűnő díszlet, melyet Paseczki Zsolt tervezett: A záróképben, amelyben már csak a félhomályból közönyösen átszűrődő cigaretta füstje úszik, a kivert, eltávolított fal helyén legördül a fehér selyemfüggöny, rávetítve az egykori szép, tiszta keresztfalat, rajta a családi idillt idéző házassági fotóval. Egyszerre csap meg minket a múlt által is megszépített, idillikus múlt illata, és egyszerre tudatosul bennünk a fal örök kitörhetetlensége.
"Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam." Jó lenne hallani az apa válaszát, örvendezését fia hazatérése felett. "Együnk és vigadjunk, hisz a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült."

A megváltás azonban elmarad.