Tarantino a Kill Billben már megmutatta, mi a különbség az ölés (tömegkulturális reprezentációjának) keleti és nyugati módozatai között. Esetünkben érdemes lenne megfontolni a Tabu és a Brokeback Mountain dupla lemezes kiadását is, de ha materiálisan nem is, mentálisan könnyebben összepasszintható a két film. Ang Lee drámája az amerikai értelmezési mezőben tárja elénk két meleg férfi belső konfliktusait. Nagisa Oshima 1999-es filmje pedig a japán kulturális közegben és kódokkal közelít a témához.
A 19. század második felében játszódó történet elején két újonc lép be az elit Sinsenhumi milíciába. Az egyikük, Kano már-már porcelánszerűen finom, lágy arcú, nőies férfi, és kis idő múlva már a milícia nagy része udvarol neki. S nemsokára újonctársa, Tasiro, akivel lényegében egy ágyban alszanak, nem is bírja tovább, megvallja neki erős vonzalmát. S míg Ang Lee többször mintha szabadkozna hősei helyett, mintegy indítékokat keresve "fura viselkedésükre", itt kezdettől fogva egyértelmű, hogy Kano ellenállhatatlanul szép. Nem is ez okoz gondot, s nem is a társadalmi elvárások. A szenvedélylyel van a baj, ami az ilyen-olyan szolgálatok és feladatok között végig teljes erővel tombol Kano körül. Persze mindez egy olyan kultúrában történik, ahol a leginkább érintett érzéseit és vívódásait ismerhetjük meg legutoljára, ha egyáltalán. Ahol az első szeretkezés - európai szemnek oly szemérmesen - egy metaforában jelenik meg (Gergely Ágnes írja: "Éezt a mondatot: >>a bazsarózsát valósággal összezúzta a zuhogó eső
A végső igazságot talán csak Kano parancsnoka, Takesi Kitaro tudja. Egy mozdulattal kettévágja a ligetben álló, virágba borult, hajnali, sűrű, esőszerű köd verte fiatal cseresznyefát.
