Aki a Szárnyas fejvadászt a zenéjéért nézi újra és újra, az örülni fog az Oblivionnak: Vangelist is megszégyenítő, epikus ívű szintetizátorszólamok dúsítják a kellemesen tálalt, de nem túl meglepő cselekményt.
Bevallom, személyes indíttatásom is volt beülni erre a filmre: a középiskolában volt egy azonos nevű metálzenekarom. Az angol-magyar szótárból néztük ki a szót kamaszfejjel, rábökés útján. Azóta persze kiderült, hogy minden nagyobbacska városban van egy Oblivion nevű rockbanda. Érdekes párhuzam, hogy az Oblivion című sci-fi szüzséje is pont annyira eredeti, mint amennyire eredeti zenét játszottunk kölkekként: lopott gitárriffek (és cselekményfordulatok), hallásból utánozott szólók (és párbeszédrészletek), a Nagy Kliségyűjteményből kopipésztelt angol(os hangzású) dalszövegek (és poszt-apokaliptikus díszletelemek). Nem csoda, hogy ennyit foglalkozom a zenei párhuzamokkal: a film bántóan túl van zenélve, a 80-as évek steril, de nagyon "space"-es hangzású szintioperáit idéző hangsáv erőteljesen ránehezedik a sztorira, annak kisebb-nagyobb kihagyásait elmaszkírozandó.
Nemcsak a zene nosztalgiázik, hanem a film egyik fontos(nak induló, aztán elhervadó) témája is az emlékezés. Jack Harper (Tom Cruise) egy atominvázió utáni Földön teljesít őrjáratot 2077-ben. A valaha kék, most sivatagos bolygót elhagyták az emberek, már csak néhány hatalmas gép maradt meg, amellyel a megmaradt vizet akarják elszállítani. Ezeket a gépeket viszont folyamatosan támadják a Földön maradt "élienek". Harper dolga javítgatni a földönkívüliekre vadászó drónokat, amelyekkel ezeket a lényeket próbálják távol tartani a drága felszereléstől. Egyetlen társa maradt a radioaktív földön: felesége, akivel rádión tartja a kapcsolatot "terepmunka" közben. Azonban Jacknek furcsa álmai vannak: noha emlékezetét kitörölték, minduntalan eszébe jut egy (másik) nő, és még alig lenne pár nap a küldetés végéig, amikor rátalál egy gyönyörű kanyonra a pusztaságban, ahol egy épen megőrződött házikó van… A cselekmény további ismertetésétől megkímélem a leendő nézőt, mert a film folyamatos csavargatással igyekezik vezetni a néző figyelmét: ez az első háromnegyedében egész jól működik, folyamatosan adagol kisebb-nagyobb morzsákat a múltból, hogy kiderüljön a szörnyű igazság. Sajnos, az igazság nem lesz sem annyira szörnyű, sem annyira meglepő, ráadásul a mindenüvé betüremkedő hollywoodi pátosz (aminek nagy része a zenéből származik) is teljesen úrrá lesz a filmen. De még így, ezzel a banális befejezéssel is sokkal jobb, mint a tavalyi, kusza és lomha Prométheusz.
A Feledés látványvilága meglepően koherens és kidolgozott, ráadásul a 70-es, 80-as évek nagy sci-fi-jeinek világát idézi: az áramvonalas, műanyagnak tűnő fegyvereket akár Kirk kapitány is használhatta volna, ám a lepusztult földfelszín környékén zajló elemek viszont már erősen utalnak a Half-life vagy Fallout videójáték-sorozatokra, sőt, a Majmok bolygója óta folyton visszatérő motívum, a civilizáció végét jelentő romos Szabadság-szobor (és egyéb New York-i "landmarkok") is felbukkannak utalásként. Tom Cruise, bármennyire is antipatikus, kétségkívül második virágzását éli az idén, s erre ez a film is bizonyíték: ugyanazt az all-american hőst hozza megint, mint mindig, egyfajta cyber-MacGyvert, aki mindig a talpára esik. Ám a rutin jót tesz neki, nem játssza túl a szerepét, csípőből rántja elő a lézerpuskát és a one-linereket is, s legnagyobb fintorgói is képtelenek lesznek utálni ebben a filmben. A két, gyökeresen különböző női karakter (Andrea Riseborough és Olga Kurylenko) tökéletesen egészíti ki a képet, s a Bölcs, Öreg Néger figurája sem maradhat ki – aki most éppen Morgan Freeman.
A film több kortalanul kortárs sci-fi témát pendít meg: az emlékezés (Total Recall, Solaris), az identitás, klónozás (Hold), a klónozás versus kiválasztottság (Mátrix), a fenyegető invázió (V, Independence Day), az energiaforrások végessége és a más bolygóra költözés szükségessége (Star Trek), az emberi civilizáció disztópiája (Zardoz), a poszt-apokaliptikus túlélőpolitika (I am Legend) problémáit, és még sok mást – de egyik mellett sem tud véglegesen dönteni, így aztán az egyszeri nézőnek nehezére eshet eldönteni, hogy most pontosan melyik szubzsánert élvezi éppen.
Ha zenével kezdtem, zenével zárom: a filmben fel-felbukkanó, a szereplők agymosottsága mögül is átsugárzó nosztalgia egyik triggerje a zene. Harper házikójában, a kis, eldugott földi paradicsomában, messze a központ fürkésző szemeitől Led Zeppelint és Procol Harumot hallgat elnyűtt, kopott bakelitről. Nos, pont annyira új a film, mint ezek a zenék: mind hallottuk már azelőtt. Van, aki újra és újra felteszi ezeket a lemezeket, más viszont egyebet, újat keres.
