Az Intimitást mindenkinek meg kell néznie, aki vonzódik az igazán, szívbemarkolóan rossz filmekhez. Becsapós műalkotás: annak ellenére, hogy igazi Mike Leigh-es angol külvárosi környezetben játszódik, a film maga összeurópai - Návai Anikó óta tudjuk: europuding - produkció, rendezője francia, Patrice Chéreau. Sokkal rosszabb tud lenni, mint a hasonló környezetben játszódó kortárs brit filmek, például az Intimitás kapcsán sokat emlegetett Mezítelenül.
Chéreau simán elvitte az Intimitásért az Aranymedvét tavaly Berlinben, és ezen túl is érdemein felüli figyelemben és szeretetben részesült a film kapcsán. Bizonyára azt a példátlanul merész lépést díjazta a filmszakma, hogy az Intimitásban az adásidő arányában minden eddiginél többet kúrnak. Mi mást díjaztak volna: a színpadiasan lepusztult tárgyi környezetet, a kulcsjelenetek belassítását, vagy a főhős borostás, kiöregedett whiskyreklám-fejét?
"Patrice Chéreau rendező szerint csak azért, mert a filmben 35 percig egy ruhátlan férfi és egy nő hempereg a padlón, nem kell azt állítani, hogy a film csak a szexről szól" - állítja a sajtóanyag. (Még inkább így volna ez, ha egymás mellett, vagy nem egy időben hemperegnének.) Miről szól tehát ez a film, ha a szexről nem?
Van egy férfi, aki elvált, ezért rossz neki. Egyedül bérel egy üres apartmant, amiért én a fél karomat odaadnám. Feljár hozzá egy nő, akivel az említett dolgokat csinálják. Azt ugyan nem tudom, kit hat meg a férfi főhős "kondommal borított nemi szervének" látványa, és "ennek orális dédelgetése", - az utolérhetetlen sajtóanyag! -, engem nem zúz le a dolog.
A film kétharmadáig ezek mennek, ekkor Jay elmondja a rezonőrnek használt meleg pultosnak, hogy neki a nő, Claire valójában fontos: míg mi unatkoztunk, ő ezt egy laza hatvan perc alatt kikombinálta. Követi az utcán, és rájön, a nő amatőr színielőadáson játszik. Jegyet vált, megnézi.
Ekkortól az Intimitás, ami eddig csak sablonos és még épp elviselhetően buta volt, - kétfajta jelenet váltakozásával: "Ja, megint kúrnak, megnézem, kaptam-e sms-t" , "Na jó, inkább kúrnának" - fokozatosan áthatol a fájdalomküszöbön.
A brit külvárosi lakosság amatőr színielőadásokat rendez és néz kocsmákban, jó. A főhős véletlenül Claire férjével ismerkedik meg az első másodpercben, mikor bekúszik a nő után a színházterembe, jó. Claire férje elmondja neki az életüket, pszichoanalízist csatolva. Eközben Jay meg sem szólal, csak ihletetten szenved, mint a film bármely egyéb, tetszőleges pontján: jó. És most mi van?
Az élet tehát sivár, mint Philip tekintete az utóbbi időben, az emberi kapcsolatrendszerek kiüresedtek, a pultosok meg melegek. Mindebből lehetett volna akár egy jó filmet is csinálni, ha a rendező egy Gát György-tévéjátéknál egy fokkal erőteljesebb hitelességre törekszik. Vagy esetleg megpróbálja kikerülni a közhelyesség csapdáit, ahelyett, hogy páros lábbal ugrálna egyikből a másikba. Egy példa: a még házas főhős hajnalban bekúszott szép, szőke, alvó feleségéhez, és nézte, ahogy alszik: megszeppentem. De mikor fájdalmas fejjel elkezdte magának kiverni az ágy szélén - sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Amikor pedig szép, szőke kisfia az ajtó előtt ártatlanul megkérdezte: "apa, bejöhetek?", csaknem letéptem a karfát. Most újra nem fogok tudni fél évig művészfilmet nézni.
