Nem biztos, hogy le lehet írni pontosan, mit is csinált Ang Lee a Tigris és Sárkány című filmjében. Azért nem, mert sikerült létrehoznia a szépség reprodukálhatatlan formáját. Azt, ami ott és úgy létezik, ahogy van. És ettől annyit jelent, amennyit jelent, de csak abban a formában. Magyarul: kényelmetlenül érzem magam, hogy szavakkal igyekszem Ang Lee hihetetlenül kifinomult és mesterien megszerkesztett műve után, de ugyanakkor boldog is vagyok ettől a filmtől, és túláradó örömömet meg szeretném osztani önökkel. A kritikusi önzés győz tehát. Ahelyett, hogy fizetett hirdetésben közölném ország-világgal, hogy elkészült és nálunk is bemutatták a filmművészet egyik legszebb alkotását, okoskodni fogok. Azoknak, akik még nem látták A Tigris és Sárkányt, pedig azt javaslom, hogy ne is olvassák tovább ezt a cikket. Jobban járnak, ha gyorsan elmennek egy moziba, és megnézik Ang Lee remekművét.
És ezzel máris az egyik legérzékenyebb pontra tapintottunk. A film forgalmazójának bárdolatlansága és rutinossága miatt A Tigris és Sárkányt Magyarországon művészmozik helyett multiplexekben vetítik. Verekednek benne, hát vetítsük a Duna Plazában. Ettől az elegáns forgalmazói lazaságtól a film csaknem elvérzik Magyarországon. Egy multiplexnek óhatatlanul másféle közönsége van, mint egy művészmozinak, ami egyáltalán nem baj, sőt nagyon is rendjén van, csak másféle elvárásaival, akciósűrűség iránti olthatatlan vágyával könnyen szétzilálhat egy olyan óvatosan és precízen megépített konstrukciót, mint Ang Lee filmje. Azokban pedig, akik élvezhetnék A Tigris és Sárkány ötleteit, félelmet keltenek a forgalmazók. Nyilván ez is egy a sok, unalmas karatefilm közül, ahol kétpercenként laposra tenyéréleznek valakit valami kényszeres történet apropóján.
A Tigris és Sárkány egyik legnagyobb vállalása éppen abban áll, hogy a tradicionális keleti harcművészet lényegét mutassa meg, a koncentrációt és a táncszerűen koordinált mozgást, a lehető legtermészetesebben beültetve egy történetbe. Az évtizedek óta Amerikában élő Ang Lee azt a szellemi hagyományt használja, amit a nyugati ember szinte egyáltalán nem ismer, és amihez gyakorlatilag semmi köze nincs a szakmányban gyártott keleti karatefilmeknek. A küzdés, a harc ebben a filmben éppen olyan lényeges, mint egy pillantás, egy néma átok vagy egy elénk táruló harsányzöld völgy képe. Ez a film a tajvani születésű Ang Lee meglepően személyes vallomása a kínai kultúráról és a szerelemről. Valami olyasmit mond, hogy a szerelem számára - és a keleti ember számára - a csendben, az erőfeszítésben, a fegyelemben lakik. Túl azon a világon, ahol mohón meg akarjuk szerezni magunknak, ahol magunkhoz akarjuk vonni, és mint valami értékes szerzeményt addig szorongatni, amíg el nem pusztul. A szerelem birtokolhatatlan - mondja A Tigris és Sárkány története. Nem a miénk, mert soha nem lehet igazán az, hanem mi vagyunk az övé. Soha nem fogjuk igazán megismerni, és soha nem leszünk képesek arra, hogy befolyásolni tudjuk. Ang Lee mindezt egy legendaszerű történetben mondja el, egy kijelölt férje elől menekülő, keményen harcoló lányról, az őt üldöző gonoszról és két segítőjéről. Úgy, hogy közben fűtött vallomást is tesz eredeti hazájáról. Így aztán a szerelem mellett a film a hazaszeretetről is szól. A Tigris és Sárkány szinte minden kockája szép. Az, mert Lee úgy fantáziál benne, ahogy csak gyerekek szoktak. Olyan szabadon és olyan következetesen. És mert ezt egy felnőtt csinálja, olyan felszabadultan érzelmes lesz tőle a film minden eleme, az akrobatikus harcjelenetek, a fák tetején szökellések, Peter Pau operatőr képei, a szertartásosan visszafogott, lenyűgözően intelligens kínai színészek, hogy az ember nem győz csodálkozni a világ és - akárhogy is van - a filmművészet rejtelmein. Tündérmese és hitvallás.
A Tigris és Sárkány az egyik legfelkavaróbb film, amit valaha láttam.
