Minden idők legnépszerűbb varázslótanonca kilépett a könyvek poros lapjairól, hogy a kólásdoboz és a csokoládépapír után végre a mozivásznon is láthassuk.

A Warner Bros. vezetői elégedetten hátradőltek süppedő bőrfoteljaikban. Nemsokára vastag szivarok füstje kígyózott a plafonig és gyöngyöző pezsgőspoharak koccanása hallatszott. Az asztalon heverő szerződésre tekintve mindenki jól eső érzéssel nyugtázta, hogy most aztán belenyúltak a tutiba. Elégedettségük érthető, hiszen a szórakoztatóipar történetének egyik legkevésbé kockázatos üzletét kötötték meg, amikor megvették a Harry Potter regénysorozat megfilmesítésének jogait: a szinte biztos kasszasikeren túl a dinamikusan növekvő cirokseprű és fröccsöntött varázspálca piac bevételeiből is részesülni fognak.

De az elhanyagolható kockázat ellenére a filmstúdió semmit nem bízott a véletlenre. Hollywood legtapasztaltabb mesterembereit szerződtette a produkcióhoz, hogy a több százmillió gyereket és felnőttet elvarázsoló meseregényt színes szélesvásznú álomképekbe öntsék. A Reszkessetek betörők! sorozattal hírnevet szerző Chris Colombust ültették a rendezői székbe, a Titanic-ban is közreműködő Rob Legatot bízták meg a különleges effektusok elkészítésével, a Csillagok Háborúja filmzenéjét komponáló, öt Oscar-díjas John Williamset kérték fel zeneszerzőnek és a regényadaptációival sikert sikerre halmozó Steve Klovest választották ki a forgatókönyv megírására. A számos nagy nevet, és néhány igazi tehetséget felvonultató stáb utóbbi tagja azonban a papírformát meghazudtolva szánalmasan silány munkát végzett, és ezzel egy csapásra a félresikerült feldolgozások közé száműzte a filmet.

Pedig a Harry Potter és a bölcsek köve akár jó film is lehetne. A J. K. Rowling teremtette világ kitűnő önmegvalósítási lehetőség a látványtervezőknek, és az Angol beteg-ért Oscar-díjjal kitűntetett Stuart Craig meg is tett minden tőle telhetőt, hogy aprólékosan kidolgozott díszletek és ezernyi briliáns ötlet segítségével a celluloid szalagra csempéssze a könyv mágikus atmoszféráját. A roxforti kastély égbe nyúló tornyai, a nagyterem elvarázsolt mennyezete, a festmények mozgó, beszélő alakjai mind olyanok, ahogy a könyv olvasásakor elképzeltük, sőt, ahogy el kellett volna képzelnünk. A filmben feltűnő felnőtt színészek pedig szemmel láthatóan élvezettel mozognak ebben a mesevilágban, és tökéletes arányérzékkel, a modorosság legcsekélyebb jele nélkül formálják meg a regényhősöket.

Persze hibákat szép számmal találhat a krónikus cinizmussal esetleg fokozott epeműködéssel küszködő néző. A vizuális-effekt brigád például több jelenetben is kegyetlen ámokfutást rendezett - bedigitalizáltak mindent és mindenkit, így sterilizálva a film amúgy élettel teli kockáit.

A gyerekszínészeket is kritizálhatnánk. A Harry Pottert megszemélyesítő Daniel Radcliffe-be nehezen lehetne belekötni, a Hermiénét játszó Emma Watson viszont annál nagyobb támadási felületetet biztosíthat a rosszmájú nézőknek. Alakítása sokszor mesterkélt, gesztusai idegesítően kimunkáltak, de ennél sokkal többet nem várhatunk egy olyan kezdő gyerekszínésztől, akinek szakmai életrajzában csupán annyi szerepel, hogy hétévesen megnyerte az iskolai versmondó versenyt.

A lélegzetelállító látvány még csak-csak elrejti ezeket az apró hibákat, de Steve Kloves csapnivaló forgatókönyvéről már az sem terelné el a figyelmet, ha Harry Potter kinyúlna a vászonból és Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazsét tömne az álmélkodó nézők szájába. Az elképesztően rossz adaptáció eredményeképpen ugyanis a film nem több mint a regény legjobb jeleneteinek gyűjteménye, egy 152 perces előzetes, amely mindenfajta logikai kapcsolat nélkül sorolja a könyvből kiragadott emlékezetes epizódokat. Kloves valószínűleg sajátos írói technikával két és fél órába próbálta passzírozni a történetet: először a látványos helyszíneket, és az érdekes szereplőket tömte bele a forgatókönyvbe, amikor pedig látta, hogy több jelenet nem fér a filmbe, a lineáris történetmesélés szabályait felrúgva, egyszerűen levagdosta a kilógó részeket. Ezzel pedig nem csak a történet logikáját csapta agyon, de a hangulatot is hazavágta, például a regény alapjául szolgáló lassan kibontakozó nyomozás a filmben csupán egy-két reggeli közben megejtett beszélgetésre korlátozódik.

A filmstúdió vezetői most a bevételek összeszámolásával vannak elfoglalva, és elégedettek lehetnek, hiszen számításaik eddig bejöttek: a regény sikere eladta a filmet, és a szponzorok is hajlandóak voltak súlyos dollármilliókat fizetni azért, hogy terméküket Harry Potter nevével tukmálják rá a fogyasztókra. Az pedig a médiaőrület okozta eufóriában egyelőre nem derült ki, hogy ennek a filmnek tulajdonképpen nincs igazi közönsége. Azok ugyanis, akik nem olvasták a regényt, nem sokat érthetnek a kusza történetből, a rajongók pedig nem a lenyűgöző látvány, hanem a rabul ejtő történet miatt szerették meg Harry Pottert. Az izgalmas, mindenkit elvarázsoló meséért, ami bizony elveszett a film digitális képkockái között.