Most Kaposváron szeretni lehet a három nővért. Bár nem biztos, hogy ez akár a rendezőnek, akár a játszóknak igazából szándékában állt. Rusznyák Gábor három stílusrétegben rendezte meg Csehov darabját. Az első, amiért szeretni lehet a nővéreket, utálni lehet a sógornőjüket, szánni lehet a fivérüket, egyáltalán, amiért érdeklődésünk felébred a történet és a benne szereplők sorsa iránt, az a régi kaposvári erény, a gondos kidolgozás, az alapos jellemzés, szóval mindaz, amit mikrorealizmusnak szokás egyszerűsítve nevezni.
Pontosan, élesen meg vannak rajzolva a jellemek, éppen csak annyira elrajzolva, amennyi a lényeg megmutatásához szükséges. Olga szerepében Kovács Zsuzsanna fejfájósan szenved, Sipos Eszter Másáját a szenvedő utálkozás teszi kissé utálatossá, Nagy Ilona Irinát pedig főszerepnek játssza. Az előadás realisztikus síkja ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy az összefonódó sorsok közül az övé a legérdekesebb, az övé az igazi tragédia. Igaz ugyan, mindenkivel az történik, hogy nem történik semmi, nem történik meg a várva várt fordulat, nem mennek el Moszkvába, az is igaz, hogy Versinyin és Mása, az elegáns tiszt és az elégedetlen fiatalasszony kapcsolata pikánsabb téma. És még az is igaz, hogy Tuzenbach halálával nem valóságos remény hiúsul meg. Ám a darab mégis Irina tizennyolcadik születésnapján indul a vágyak megfogalmazásával, és az ő esküvő előtti megözvegyülésével ér véget. A fiatal színésznő hihetetlenül sok árnyalatát adja a kifáradás, a kiüresedés, az eltompulás folyamatának. Nagy Viktor precíz játékkal gondoskodik róla, hogy megértsük, a lány miért nem tudja a jámbor Tuzenbach bárót megszeretni. Kocsis Pál Versinyinjének ajkáról nemigen hervad le egy csöpp együgyű mosoly, Tóth Richard a Lermontov-epigon Szoljonij szenvelgéséhez igazítva sántikál, noha annak oka előadáson kívüli: egy véletlen baleset. Sarkadi Kiss János Andrejének kövérsége elsősorban az arcán ül. Szétfolyó vonások tanúskodnak a belső tartás megroggyanásáról, a félelmekről, bizonytalanságokról, a kényszeresen hangoztatott önbecsülés elmúltáról. Potocskai Katalin Natasája meggyőzően összegzi mindazt a durvaságot, műveletlenséget, erkölcshiányt, amitől a Prozorov lányok annyira szenvednek. Kovács Zsolt Csebutikin, az alkoholista katonaorvos szerepében egy teljesen lepusztult lélek paradox belső gazdagságát játssza el akkor is, amikor részegen tombol, meg akkor is, amikor száraz cinizmussal értekezik saját tudatlanságáról. Kelemen József agresszíven ostoba tanára éppen annyira komikus, amennyire riasztó. Csonka Ibolya a vén dajka, Hunyadkürti György a vén hivatalszolga szerepében elragadó. Mindezért az egész előadást is lehet szeretni.
A rendező azonban szemlátomást többre vágyik a történet gondos elbeszélésénél. Olykor megbontja a kiegyensúlyozott, alapjában realisztikus játékmódot. Próbálkozik naturálisabb valóságábrázolással, egy alkalommal például Andrej és Natasa szeretkezésének zaja hallatszik be, a többiek eljátsszák, ahogyan egy jól nevelt társaság ezt lereagálja. A jelenet kilóg az előadásból. Alapjában véve azonban Rusznyák Gábor szimbolikus és szürreális irányba szeretné tágítani az előadás szemhatárát. Khell Zsolt díszlete úgy idézi meg az évszázados modernséget, hogy az előadás végén minden nehézség nélkül pályaudvari csarnokká alakulhasson, ahová megérkezik Prozorov ezredes a lányaival. Nem a darab története előtt évtizeddel, hanem valamikor napjainkban. Másfelől nemcsak zongora van ott, de néhány hangszertok és sok kottatartó is. A bőgőtokba bele lehet bújni a kínos pillanatok elől, a kottatartók erdején át lehet csörtetni nagyobb felindulás esetén. Kezdés előtt katonabanda ad térzenét Fellini-filmből, az utolsó jelenetben a zongora a levegőben lebeg.
Mindezek kétségkívül elemelik az előadást. Csak tudnám, hová.
