[img id=436436 instance=1 align=left img]Amikor a helyszínező a Jelenkor sajtóreggelijére igyekezett, nem ismeretlen terepre merészkedett, nem árnyékra vetődött; Nádas Péter Párhuzamos olvasókönyvének szintén itt, a Két szerecsenben volt a bemutatója. 

A kora délelőtti busz akadálytalanul surrant át Budáról Pestre; az Alagút mozaikboritásába ekképp a helyszíntelenkedőnek belefeledkeznie mód nem adatott; ripsz-ropsz a tetthelyen találta magát, ahol a vendéglő hátsó traktusában kroaszonakkal, dzsemekkel terített asztal fogadta a meghívottakat. 

Oravecz Imre, akinek Kaliforniai fürj című regénye a teríték ünnepi fogása volt, oly pontossággal érkezett, ahogyan körültekintő próza- és versmondataitól megszokhattuk. Mondhatnánk, az eseményhez öltözött; kockás flaneling, választékos egyszerűség. A vendéglátó pedig, a kiadó szerkesztője, Kiss Tibor Noé az akadémiai tíz percet figyelembe véve invitálta, kínálta székkel a helyszínelők összességét.

Két családregényről beszélünk akkor is, ha most erről az egyről, a frissen megjelentről, vezette be a délelőttöt Kiss Tibor Noé, ám hosszúra nem nyúlhatott a prológus, mert Oravecz halkan átvette a szót, és nyomban jelezte, igen és valóban, harmadik azonban nem lesz. Ezt az utolsó kérdésnek szántam volna, már meg is válaszoltad, reagált a szerkesztő; jó, legyen így, kezdjük a végén. 

[img id=436438 instance=1 align=right img]Azért nem, folytatta Oravecz, mert nem vagyok profi regényíró, túlzottan félek a szabványosodástól, nem szeretnék egy epikus Sylvester Stallonévá válni; Rambo 4-5-6, stb. 

A két regény pedig valóban egymásra épül; ennek a témája is, az előzőnek mintegy továbbgondolásaként, fejlesztéseként, a tizenkilencedik században, a huszadik elején kivándorolt magyar parasztok tengerentúli sorsa - egy család történetének tükrében. Az Ondrok gödrében megalapozott história megy tovább. 

Mennyire önéletrajzi, pontosabban, milyen fokon támaszkodik az önéletrajzi tapasztalatra a könyv, kérdezte Kiss Tibor Noé, miközben késsel-villával tett kísérletet egy franciásan imitált péksütemény elfogyasztására. Azért is kérdezem, fűrészelte állhatatosan az áldozatot, mert a könyv végén szükségesnek tartottad megjegyezni, hogy a regényben szereplő alakok bármely ténylegesen létezett személyekkel való hasonlósága a fikció véletlenjének köszönhető. 

A figurák alapkontúrjai kétség kívül megvannak a családi mitológiában, de természetesen megannyi vonásukon változtattam; és meg kellett "tanuljam" a környezetet, az olajfúrótornyok világát, ahol ezeknek az embereknek a túlnyomó része dolgozott, reagált az író. 

És hasonlóképpen: az ottani élet mindennapjairól is csak hézagos információk álltak rendelkezésemre. Főképp levelekből, az itthon maradottak és a vendégmunkások közötti konverzációból kaptam némi ízelítőt, ám ezek csak támpontokként jöhettek szóba.

[img id=436439 instance=1 align=left img]A tárgyi világ részletgazdag bemutatása jellemző rád, szúrta közbe Kiss Tibor Noé. 

Igen, alap nélkül nem megy, a fantáziámnak kellenek ezek a keretek; hogyan tudnék beszélni bármiről, ha nem vagyok felkészült; miután befejeztem a könyvet, és visszamentem Amerikába, rá kellett jöjjek, hogy ahol a történetem játszódik, ott bizony csak 1945 után telepítettek tamariszkuszokat; azt a részt tehát, ahova ilyen ültetvényeket "honosítottam", ki kellett húznom, át kellett írnom; ki kellett húznom a szöveg talajából a tamariszkuszokat. 

Mennyire voltak zártak ezek a közösségek, mennyiben beszélhetünk kolóniákról, hangzott a következő kérdés immáron egy frissen facsart narancs dzsúz fölül. Abszolút zártak voltak, válaszolta Oravecz, annyira, hogy angolul sem nagyon értettek a magyar dolgozók; a munkavédelmi figyelmeztető táblákra ekképp nem hagyatkozhattak; néhány baleset is ennek a következménye volt. 

Amúgy pedig a "kivándoroltak" fordulat pongyola; vendégmunkásoknak szerződtek ezek az emberek, és a "kitántorgott másfél millió" szintén félrevezető; ha csak nem a Monarchia összlakosságára gondolunk; a magyarok mellett nagyszámú más nemzetiség választotta ezt az életet. Akik közül, és itt a magyarokat sújtotta a történelem, Trianon után hazajönniük az ismert döntés miatt vált nehézzé.

Ha ennyire zárt közösségekkel számolunk, ez az izoláltság mennyiben volt az amerikai lakosság attitűdjének köszönhető, faggatta tovább a Jelenkor szerkesztője Oraveczet. 

Igen, a körülmények is ellenük játszottak; egyrészt olcsó, vagyis a honiak elhelyezkedését korlátozó komponensként vívták ki a barátságtalan gesztusokat, másrészt és alapvetően ázsiai hordáknak, barbároknak tekintették őket. Az például elvétve sem fordulhatott elő, hogy egy magyar munkással egy angolszász nő szóba álljon. Csöppnyi adalék: azon túl, hogy a magyarok kint is duhaj mulatók hírében álltak, hazafele menet a nyílt utcán vizeltek, amiért mind a mai napig mindenkinek komoly büntetés jár az Egyesült Államokban. 

Ugyanakkor a magyarok meglepve tapasztalták, hogy az amerikai hivatalosság, a bürokrácia mennyire más hangot használ velük szemben; az állampolgárokat megillető tisztelet szokatlan volt számukra.

[img id=436435 instance=1 align=left img]Maradt-e valami nyom utánuk, kérdezte vendéglátónk. Nem sok, mondta Oravecz; beolvadtak, akik tudtak, hazajöttek. Nyomuk annyira nem maradt, hogy megörökítésre sem inspiráltak senkit, nem írta meg senki a történetüket. 

Névtelenek maradtak, de azért is, mert írásos dokumentumok alig deríthetők fel. Egy munkás nem írt naplót; még a levelezés is a nők dolga volt. S hogy mégis mi maradt utánuk; hát az a néhány hazaküldött, -hozott ruhás csomag, fűzős gumicsizma, gumirádlis talicska, amelyeket az itthoniak generációkon át becsben tartottak.

A Kaliforniai fürj bemutatója a Két szerecsenben a végéhez közeledett. A helyszíntelenkedőt csupán az rágta bévül, mi az oka, hogy a kortárs magyar próza egyik jelesének újabb regényét a maroknyi kultúrsajtóson kívül szélesebb nyilvánosság nem övezte ezen a délelőttön a Nagymező és Király utca szélességi fokán.

Azóta egy fél kötetre való verset írtam, mondta Oravecz, a "halászóember". Amint a második felével elkészül, készülünk a Két szerecsenbe.

(A fotók Valuska Gábor felvételei)