Ambivalens érzések kavarognak bennem, ha visszagondolok Juan Antonio Bayona filmjére. Kevés ennyire nyálas mozit látni manapság – és kevés ennyire székhez szögezően realistát.
Juan Antonio Bayona neve nem cseng ismerősen, az IMDb-n kutatva néhány rövid- és videofilmtől eltekintve egyetlen 2007-es egészestés film van a filmográfiájában – úgy tűnik a nagy áttörést A lehetetlen adhatja a már nem is olyan fiatal, barcelonai rendezőnek. Az amerikai koprodukcióban készült alkotás valós eseményeket dolgoz fel a filmben már amerikaivá avanzsált, eredetileg spanyol Maria Belón története alapján.
Az éppen Thaiföldön karácsonyozó család igazi minta família. Apa (Ewan McGregor) jól keres, anya (Naomi Watts) neveli a gyerekeket, akik persze álomkölykök. Éppen lubickolnak a medencében, amikor lecsap a tsunami, és elsodorja egymás mellől a családtagokat. A lehetetlen újbóli egymásra találásuk története.
Kezdjük a gyengeségekkel. Úgy tűnik, Fernando Velázquez zeneszerző nem tudja, mit jelent, a jóból is megárt a sok. Nem gondolnám, hogy egy érzéketlen tuskó lennék, de a síró vonósok annyira túlzásba vannak víve, hogy egyszerűen az ember a hosszasan ölelkező családtagokat elnézve az egyre hangosodó zene hallatán elröhögi magát. Persze nem a zene az egyetlen ludas itt, a forgó kamera, a lassított felvételeket és a szintén a lassítást elősegítő vágások mind-mind az érzelmi manipuláció eszközei – csakhogy az ilyesfajta hatáskeltéshez az európai nem jó alany, ennyi szirup ugyanis már megfekszi a gyomrát… De hiába a spanyol alkotógárda, az európai gyomor szemlátomást nem volt szempont az igencsak amerikai sztenderdeknek megfelelően készített filmnél.
Nehéz eldönteni, hogy A lehetetlen másik ingó lábáért ki is a felelős… A színészek egyszerűen gyengék. Szerencsétlenek szájába didaktikus mondatok tömkelege került, Ewan Gregor borzongatóan érzékeny, s bár Naomi Watts-ot jelölték a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-díjra, hogy őszinte legyek, tőle sem láthatunk semmi extrát. A legjobb talán a Lucast alakító Tom Holland. Az ifjú színész egyébként két évig játszotta Londonban Billy Elliot szerepét – A lehetetlenben látott teljesítménye után talán kijelenthetjük, nem csak alkatilag van esélye a jövő Jamie Belljévé kinőni magát.
Gondolom, ez az a pont, ahol már mindenki kedvét elvettem A lehetetlentől.
Mindezek ellenére A lehetetlen egy must see. Különösen a katasztrófa filmek kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeretne egy picit is fogalmat alkotni arról, milyen élmény lehet egy természeti csapás áldozatává válni. Hogy nem egyszerűen hatásvadász, amit látunk, hanem egyenesen manipuláció? Igen. Egyszerűen elakad a lélegzetünk, a székbe préselnek a látottak, és szinte a saját bőrünkön is érezzük, mit élnek át hőseink. Sokak szerint, ez a film mint művészet lényege…
Értékelés: 7/10
