Remake-kel mindig bizonytalan az ember. Az előddel való összehasonlítás baljós sejtésekre adhat okot. Különösen, ha valamely hírhedt vagy klasszikus alkotást "koppintanak". A Get Carter ebből a szempontból szerencsés: 1971-es angol eredetije nálunk kevéssé ismert, s a mostani darab megnézése után is inkább az iránta való kíváncsiság nőhet a nézőben, mintsem a fanyalgás és felemlegetés.
Carter (Sylvester Stallone) érzelem nélküli, kemény öklű és végletekig következetes adósságbehajtó Las Vegasban. Unalmas és bunkó magányos farkas, senkivel és semmivel nem törődik. Ám egy napon kénytelen emberi kapcsolataihoz visszatérni: bátyja haláláról értesülve hazatér szülővárosába a temetésre. Testvére autóbalesete azonban gyanút ébreszt benne, gyilkosságra gyanakszik s nyomozásba, kezd. Felkeresi a klubot, ahol bátyja dolgozott, de a tulajdonos (Michael Caine) csak ködös információkkal szolgál. Közben belebotlik régi ismerősébe is (Mickey Rourke), aki a helyi pornómogul, aki szintén óva inti a kíváncsiskodástól. Hiába kutakodik, mindenütt azt adják tudtára: jobb, ha nyugton marad, de a fafejű Carter ezzel nem éri be. S az igazsághoz közeledve - mint egy önismereti tréning által - önmagához is közelebb kerül, s felszínre törő "emberi" érzelmei egész jellemét átformálják. Ebben nagy szerepe van unokahúgának (Rachel Leigh Cook): az ő segítségével tér vissza a valóságba a Las Vegas-i robot. Végül sok verekedés és üldözés után feltárul az igazság?
Azért sem érdemes fanyalogni, mert a film készítői vélhetőleg nem téma-ínség végett nyúltak egy régi forgatókönyvhöz, hanem a benne rejlő kellően egyszerű történet miatt, amelyet alkalmasnak találtak arra, hogy egy új világot építsenek rá. (Persze az sem lehetett utolsó szempont, hogy ez Mark Canton producer egyik kedvenc filmje.) Ez az új világ pedig nem csupán egy másik kort, hanem pontos (beazonosítható) karaktereket és könnyen értelmezhető jelenségek összességét jelenti.
S annyiban újdonság is, hogy a sematikus hollywoodi bosszútörténet mellett (arra épülve!) jellemváltozásnak, egy személyiség mélységekbe menő átalakulásának lehetünk tanúi. A kíméletlenségtől a megbocsátásig.
A főszereplő, Sylvester Stallone azon színészek, közé tartozik, akikre a "jó bor hasonlat" igaz. Játéka sokat finomodott az évek során, s ráncaival, petyhüdtebb izmaival - levetkezve a szuperhős-köntöst: valóságosabb. A film rendezője is úgy operált, hogy színészi eszköztára a megfelelőképpen érvényesüljön.
A rég látott Mickey Rourke arca az évek során annyira eldurvult, hogy az egyébként is erős kisugárzású színész puszta megjelenése és pillantása is elég a hatáshoz. S persze szórt fényben operatőri csemege.
Az unokahúgot alakító ifjú színésznő Hollywood egyik legígéretesebb tehetsége, aki nem csak külsejével, hanem alakításával is figyelemreméltó. (A Bízd a hackerre! című filmben is láthatjuk.) A lázadó, megtört kamaszlány szerepében hiteles, játéka nincs túlstilizálva.
Pikáns fogás, hogy az eredetiben Cartert alakító Michael Caine is megjelenik a filmben, mégpedig a másik oldalon.
Mauro Fiore operatőr az egyszerű dramaturgiára mesteri képeket épített. Jelenetek, képek illusztálják Carter érzelemit és belső átalakulását. A filmben szinte végig sötét, homályos és életlen képeket láthatunk, ami erős ellentétben áll a dinamikus vágásokkal. A vizuális szál néha erősebbnek tűnik, mint maga a történet: olyan mintha a képek és az események birkóznának egymással.
Látványos, pörgős, izgalmas, feszültséggel teli. A film alkotói sikeresen bebizonyították, hogy lehet újraértelmezni.
Get Carter!
