A pedagógusélet nem fenékig tejfel, tudja ezt John Keating tanár úrtól kezdve Piton professzorig minden celluloidra termett tutor; a mainstream filmipar épp ezért ágál előszeretettel évtizedek óta nagy lelkesedéssel – bödönnyi pátosszal és szaftos tanulságokkal – a szakma olyan bűvös csodái mellett, mint a kooperatív munkamódszerek, vagy a készség- és képességfejlesztés. Ugyan mi segíthetne jobban a kiégett, napi szinten alázott, alulfizetett, szívét-lelkét kitevő pedagógusokon, ha nem a hollywoodi optimizmus és meleg tónusú máz? Az utóbbi években viszont valami nincs rendben az oktatásügy háza tájékán, a válsággal bizonyos értékek is átformálódtak. Nyilvánvaló oktatáspolitikai kudarc például, hogy a High School Musical-trilógia blockbuster lehetett pár évvel ezelőtt; másik oldalról pedig gazdag illusztrációt fest a Glee – Sztárok leszünk sorozat is, mely csupa immorális, táblát körömmel és széles mosollyal csikorgató, maximalista pszichopatát vonultat fel a katedrán.
A beszédes című Rossz tanár Elisabeth-je sem éppen egy Maria Montessori, mi több, magasról tesz a diákjaira, az óráin betépve, nyugtatókkal teletömve, vagy éppen ittasan szundikál tanári asztalánál, miközben filmeket vetít növendékeinek. A pedagógusi pályáért azért lelkesedik, mert nem megerőltető, övé az egész nyári szünet, és a délutánjai is szabadok, legfőbb ambíciója pedig, hogy pénzes férjet szerezzen magának. Elbúcsúzván azonban legutóbbi, e célból tartott vőlegényétől, új motivációra lel: nagyobb és látványosabb kebleket szeretne, ehhez viszont némi tőkére van szüksége, amit bizony kemény munkával kénytelen megszerezni: a féléves záróvizsgák legeredményesebb pedagógusának bónusz üti a markát, mi több, az iskolán kívüli extra elfoglaltságok is busásan tudnak fizetni. Elisabeth így megkezdi poroszos hadjáratát, buldózer stílusát kapacitálva két füves cigi közt lop-csal-hazudik, terrorizálja a diákokat és gázol át mindenen, ami az útjába kerül.
A Judd Apatow-iskola környékén bandázó Kasdan alapvetően kerüli filmjében a vígjátékokra oly jellemző absztrakt vonalvezetést, épp ezért alkalmanként csökken a humorfaktor is. Habár a jellegzetesen Apatow-klánhoz köthető esendő, emitt-amott gyarló karakterek rendesen sorjáznak a műben, mégis nehézkesen oldják a mentális nyomor nyomasztó hangulatát. A kissé kopott Cameron Diaz brillíroz a végtelenül bunkó, kegyetlen szőke tahó szerepkörben, Justin Timberlake megint igazi meglepetés undorítóan negédes és irritálóan naiv szemforgató karakterében, a pozitív, ám önreflexiótól mentes törtető figura pedig annak rendje és módja szerint válik szánalmas antagonistává. A móka tehát adott, de mégsem működik igazán, a főhősnő lepattantsága általában abúzív drogfogyasztási szokásaiban és válogatott gonosztetteiben kerül ábrázolásra, ám mindezt nem ellensúlyozzák könnyed etapok. Ritka eset, hogy egy vígjátékon épp a banánhéjas elcsúszások és karakteralázások segítenének, a Rossz tanár esetében azonban ez a helyzet, túl kemények a karakterek, az iskola kockás padlóján való merev közlekedésüket viszont senki nem teszi idézőjelbe. A Rossz tanárnak azonban valahol épp ez a színe-java, a teljes játékidőig kitartott szuflát a jellemfejlődés hiánya biztosítja, a főhősök csak az utolsó 15 percben ismerik fel a nagy tanulságokat és igaz értékeket – Kasdan tehát bravúrosan kerüli ki a közhelyeket, filmje az asztal aljára ragasztott többhetes rágógumihoz hasonlatos: keménysége miatt csak szolidan élvezetes a fogyasztása, örömteljes viszont, hogy kibugyog belőle az ott felejtett íz.
