A művészetnek nem véletlenül vannak istenei és védőszentjei, mert néha le kell csapni brutális magabiztossággal az eltévelyedett bárányokra. A Kilenc rossz film, a Nyolc és fél jó, pedig hoztak egy busznyi szép nőt, egy zsák pénzt, és Daniel Day-Lewis is magára öltötte a Marcello Mastroianni-arcot.
Az 1963-ban bemutatott Nyolc és fél csodálatos film, Federico Fellini természetes könnyedséggel mutatta meg az alkotó művész és a férfi válságát, miközben úgy rajzolta köré a múltból, jelenből és víziókból álló képi világot, hogy fel sem tűntek az egymásba úszások. Nem véletlenül a filmművészet egyik legtöbbet hivatkozott mozija ez. A Kilenc nem lesz semmi, senkinek nem kell, megbukott a jegypénztáraknál és a díjkiosztókon is, ami fontos tanulság az amerikai filmgyártók számára. Nem kell újraforgatni az európai mozifilmeket, mert a fordítással elvész a lényeg. Ezen nem kell csodálkozni, Fellinit nem lehet kiherélni büntetlenül, bukjanak is meg a próbálkozók.
A Nyolc és félből először Broadway-musicalt faragtak a nyolcvanas években, majd a Chicago című musicallel Oscar-díjra jelölt Rob Marshall készített filmet. A Kilenc a Nyolc és fél remake-je, ami csak akkor kerülhette volna el a cikiséget, ha teljesen eltérnek Fellinitől és Mastroiannitól. De nem ezt teszik. Az olaszos angolt beszélő színészeket a legendás Cinécitta hatalmas stúdióterébe helyezik, ahol a görnyedt hátú, gondterhelt Daniel Day-Lewis próbál szembenézni a félkész díszletben saját ötlettelenségével és reménytelenségével.
Fellini könnyedén teremtett meg minden jelenetet, a filmjén görcsnek nyoma nincs, Rob Marshall mozijáról ezt nem mondhatjuk el. Amellett, hogy nem siekrült megértenie Fellini filmjének a lényegét az alkotó ember magányosságáról, próbál magamutogatóan hivalkodó lenni: a hatvanas évek Olaszországában őrjítő Alfa Romeón autózik rendezőnk, csak híres és szuper nőkkel érintkezik, díszlete felfoghatatlanul óriási. Miközben a más munkáiban remek Daniel Day-Lewis Guidóként szimplán hisztérikus, bepánikol a forgatás megkezdésétől, de se forgatókönyve, se ötlete, csak a háttérben készül a film.
Mivel ez egy 80 millió dollárból készített musical, sok énekléssel és kevesebb tánccal, így elvárhattuk, hogy legalább abban legyenek profik. De sajnos unalmasak, mintha a magyar tévé szilveszteri műsorát látnánk, csak Saraghini jelenete látványosabb egy fokkal. A leegyszerűsített forgatókönyv miatt nem finom átúszások vannak a rendező valóságából a múltjába vagy álmaiba, hanem éles váltásokkal előadott énekbetétek. Szépen sorban mindegyik színésznő megkapja a maga pár percét, Penélope Cruztól Sophia Lorenig mindenkinek jut játékidő, de csak az él vele, aki tud.
Fussunk végig a nőkön: a szerepért Oscarra-jelölt Penélope Cruz Carlája követi Felliniét, szerethető ebben a vinnyogó szerepben. Nicole Kidman elképesztően jellegtelen. A bölcsességekkel előálló Judi Dench sem extra, a csendes csalódott Marion Cotillard még talán jobb. A szörnyszerű anyaistennőt alakító Saraghinából a felismerhetetlen Fergie formált szajhát, és az egyetlen látványos táncjelenet köthető nevéhez, de az se sok. Kate Hudson nevét csak leírom, mert jól nézett ki, és tisztességesen, minden ötlettől védve énekelt.
Rob Marshall Oscarokra és bevételekre hajtott, mert úgy gondolta, Fellini munkája van olyan erős, hogy még egyszer robbanjon. Ebben igaza volt, mert a 8 és felet elővéve újra rákaptam. Guidónál összekavarodik a szakmai és a személyes válság, a megoldást nem a szabadság, hanem a kötöttség jelenti: meg kell oldania nem működő házasságát egy forgatókönyvvel. Rob Marshall Guido csapdájába esett: szép színésznőkkel komoly díszletben kezdett forgatni, de nem pontosan tudta, mit is szeretne. A színészek nem viszik el a filmet, ahogy az énekek és táncok se. Csak Olaszországban és a nyitott Alfa Romeóban lehet gyönyörködni pár pillanatig. Hát ez nem valami sok.
