Nyíregyházán az andalúz szerző, Manuel Buno darabját vitte színre Bodó Viktor. Amikor a spanyol darab hősei ukrán tájszólással bizonyítják a szervezett bűnözésben szerzett megérdemelt helyüket, az rémlett fel bennem, hogy vagy ott vannak a szlávok már Spanyolországban is, mint hajdan a polgárháború idején (Hódolat Andalúziának), esetleg ott is vannak olyan csoportok, melyeket a politikailag mérsékelten korrekt gondolkodás egyértelműen a bűnözéssel azonosít (Ezernyelvű, egyszívű brigád).
Aztán amikor megszólal a Magyarország című sláger, már csak szórakozik az erre a fajta humorra vevő néző. Még akkor is, ha a cselekmény csak lassan indul: egy házaspárt kilakoltatott a bank, ezért a garázsban alszanak, majd a visszafogottan lakájos bérelt helyiségbe vendégségbe érkezik hozzájuk egy házaspár. Megpróbálják elmondani nekik, hogyan kell beülni a tutiba manapság: piramisjáték, esetleg közvetlen értékesítés vagy valami ilyesmi. S bár világos, hogy napjaink családi csődjeit nem lehet a Cseresznyéskert nyelvén elmondani, s az is, hogy mindennapjaink nincsenek messze az abszurdtól, mégis leül az előadás.
A számos jó ötlet nem jut túl a poén szintjén. Csupán akkor élénkül fel kissé az egész, amikor újabb szálként megérkezik a férj most kiengedett testvére, s hogy börtönéből szabadult sas lelke megünnepelje a szabadságot, szervez a garázsba egy komolyabb társas összejövetelt: elhangzik élőben néhány sláger, jönnek a táncoslányok is. S itt derül fény az előadás egyik legnagyobb hiányosságára: azok a show-elemek, ironikusan felhasznált tömegkulturális idézetek viszik előre az Esztrád sokkot, melyeket a rendezői akarat elidegenítő effektusnak szán csupán. Ezért nem áll össze a színészek munkája sem. Gerle Andrea, Pregitzer Fruzsina, Szelesi Zita, Avass Attila, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Koblicska Kálmán, Petneházy Attila és Viczei Zsolt csak annyira mutathatja meg, mire képes, amennyire ezt egy kabarétréfa megengedi. Ennél azért több kell.
