A nagyáruház konfekcióosztályán történhetnek érdekes dolgok. Gertler Viktor 1952-ben készült Állami Áruház című filmje óriási közönségsikert aratott, pedig nem szólt másról, minthogy a sármos és fiatal, törekvő kiváló dolgozót kinevezik az új állami áruház igazgatójává. A régi igazgató azt a rémhírt kezdi el terjeszteni, hogy az új szocialista kereskedelem nem képes kielégíteni a keresletet. Rokonaival és barátaival felvásárlási akcióba kezdenek, ami tömeghisztériához vezet. Az új áruház nehezen állja a vásárlók ostromát, ám teherautókon megérkezik az áruutánpótlás. Végül a rémhírterjesztő károkozókat elviszi a rendőrség, sőt beteljesül egy szerelem is. Ismerős lehet a sláger: "Egy Duna-parti csónakházban?stb., stb." A szociál-kommunizmus diszkrét bája, ugye.
Egy másik korban, másik országban és egy gyökeresen más társadalmi berendezkedésben szintén komoly galibák helyszíne egy hatalmas áruház konfekcióosztálya. Én ugyan bármelyik ilyen csillogó plázába betévén lábamat, mindig G.A. Romero hírhedt zombifilmje jut eszembe, amelyben a fogyasztói társadalom egyik ilyen "templomát" egyszercsak zombik lepnek el. Alex De La Iglesia, spanyol filmrendező hatodik játékfilmje valahová Gertler bájos és bugyuta, de propagandisztikusan megfelelő operett-filmje és Romero klasszikus horrorjának szürreálja közé lett kalibrálva. Egyfelől abszurdba hajló társadalmi kórkép, másfelől morbid és groteszk krimi-vígjáték.
Lehet valami tudatmódosító molekula az Ibériai-félsziget levegőjében, hiszen eléggé eszement dolgok történnek ott, mindig is. Egy hórihorgas lecsusszant félnemes háborúba kezd elképzelt kedvese védelmében bizonyos szélmalmokkal. Loyolai Szent Ignác megalapítja a Szent Inkvizíciót, amely boszorkányokból teremtett szenteket, és viszont. Picasso széthullott arcai, Miro amőbái, Dali elfolyó órái és önmagát szétmarcangoló allegorikus alakjai és Gaúdi álomszerű épületei. A spanyoloknak, legyenek katalánok, andalúziaiak, kasztíliaiak vagy isten tudja mik, legfőbb nemzeti szórakozásuk, hogy egy hatalmas és büszke állat, egy bika legyilkolását nézik. Vagy éppen jól felhergelnek, és szabadjára engednek néhányat, hogy aztán előlük menekülve gyakran bikaszarv által felhasított gyomorral és kiomló belekkel feküdjenek egy pamplonai sikátorban. Ilyenek.
De La Iglesia filmjében egy sármos piperkőc, Rafael (akinek - Guillermo Toledo-nak - kissé illúziót rombolóan, gusztustalanul lerágott körmei vannak) női szíveket gyűjt, rabol el és gyötör meg, közben élethalálharcot vív a konfekcióosztály vezetői posztjáért a meleg hajlamú Don Antonióval. A harc halál része szerencsétlenül Don Antoniót sújtja, de az élet részében sem lesz sok köszönete Rafaelnek. Véres küzdelmüknek akad egy szemtanúja is, Lourdes (Mónica Cervera) személyében, aki meglehetősen csúnya, ám reménytelenül szerelmes Rafaelbe. Hogy az imádott férfit megszerezhesse, titokban tartja Don Antonio halálának körülményeit, sőt! Ettől kezdve Rafael számára irtózatos pokoljárás kezdődik, a gátlásos és szende Lourdes féltékeny nőstényördöggé változik. Amit ezek után látunk, az olyan mintha Gogol kergetné Kafkát egy bevásárlóközpontban. Vagy Jirí Menzel rendezne egy filmet Lúis Buňuel modorában. Szigorúan ellenőrzött konfekcióosztály. Tűz van az áruházban.
Szóval furcsa, kissé összekutyult, de helyenként igazán szórakoztató alkotás. Nem igazán illeszkedik az Almodóvar és Bigas Luna nevével fémjelzett spanyol film fősodrához, valóban, inkább régebbre, Buňuelhez nyúl vissza, ám azért felszínesebb a Mester műveinél. De La Iglesia megelégszik azzal, hogy egyfajta karikatúráját adja annak az embertípusnak, amelyik egész életét, a születésétől a haláláig a modern fogyasztói társadalom tán legtipikusabb intézményében, az áruházban tölti. Körbevéve a többi "áldással": a televízióval, a reklámokkal, a fogyasztási cikkekkel, a divattal. A karikatúra pontos, bár helyenként amolyan mediterrán módra kicsit "sok", de találó, ám nem portré, amely az arcvonások mögé is láttat.
