Nem valószínű, hogy Az ember, aki ott sem volt bárkinek is a kedvenc Coen-filmje lenne, de a kétfejű rendezők rajongóinak bőven megéri a két órát rááldozni.
A Coen-testvérekre gyakran hivatkoznak kétfejű rendezőként: hiszen a testvérpár, Joel és Ethan Coen minden filmjüket együtt írják, rendezik, sőt vágják is, a stáblistákon feltüntetett Roderick Jaynes vágó nem létező személy, hanem kettejük közös alkotói álneve. Egy ennyire szoros kreatív együttműködés nagyon határozott, markáns stílusú műveket eredményezhet, nem hiába hever a filmes világ a Coenek lábai előtt és halmozták el díjakkal a Fargót, A nem vénnek való vidéket vagy A félszeműt.
Ugyanakkor kár lenne vitatni, hogy a nagy mesterművek között bizony kisebb léptékű, bizonyos tekintetben kevésbé sikerült filmek is tartoznak a pároshoz, amelyeket a mainstream kritikai és/vagy közönségsiker elkerült és jobb esetben egy szűk kör fogadta őket kultikus alkotásává. Nem valószínű például, hogy bárkinek is Az ember, aki ott sem volt lenne a kedvenc Coen-filmje, sokan fujjolták a Kegyetlen bánásmódot is, és a Komoly ember speciális humora is megosztotta a közönséget.
Pedig nem lehet igazán rosszat mondani a filmről, egyszerűen csak nem az a mindenre kiterjedő tökéletesség hatja át a történetet és annak vezetését, amit korábban a rendezőktől megszokhattunk és éppen emiatt el is várunk. Az ember, aki ott sem volt egy lakonikus borbély története, akinek a Fargo főhőséhez hasonlóan sürgősen pénzre van szüksége, ám az egyszerűnek gondolt tisztességtelen út hamar romba dönti az addig unalmasnak és kiszámíthatónak gondolt világát. Ahogyan azt a Coen-filmekben már megszokhattuk, minden egyre rosszabbra fordul, és talán nem olyan keserű a befejezés, mint a Nem vénnek való vidék zárómonológja, mindenesetre hasonlóan lehangoló. A zárlatban a narráció is helyére kerül: elbeszélőnket ugyanúgy a megértés szándéka vezette mint a Komoly ember főhősét, de itt nincsen Jefferson Airplane-t idéző rabbi, csak a szomorú üresség marad. És bár kifejezetten kérik, hogy nézzük el a film bőbeszédűségét, ezt a sztorit két órára engedni bőven túlzás volt, és hiába köszön vissza az UFO-motívum a látvány számos elemében, ha a történetbe nem sikerült integrálni, és teljesen idegenül lötyög benne az egész szál.
A szikár, lassan csordogáló történetet a mindig lenyűgöző teljesítményt nyújtó Roger Deakins operatőr fényképezte: a hagyományos stílusú fekete-fehér film érdekessége, hogy mivel eredetileg színes nyersanyagra készült, ezért létezik belőle egy monokróm, színes változat is, amit általában a dupla DVD kiadásokon teljes hosszában meg is lehet nézni. De nem csak az operatőrt illeti dicséret, a Coenek színészvezetése most is tökéletes, és ha valamiért, hát a színészek miatt mégiscsak érdemes ajánlani Az ember, aki ott sem volt-ot. Mert Billy Bob Thorton egy füstszűrő nélküli Chesterfielddel játssza végig az egész filmet, de kőarca mindig fontos részét képezi a jeleneteknek anélkül, hogy a szó hagyományos értelmében véve, igazán színészkedne, teljesen visszafogott, szinte nullára lehúzott alakítást nyújt - éppen amit a szerep megkívánt, és amitől talán kicsit távoli is marad az ő szomorú sorsa. De Joel Coen felesége, Frances MacDormand is úgy tud megformálni egy teljesen ellentmondásos karaktert, hogy tökéletesen érthető lesz minden cselekedete: ha ez egész filmből csak a lábborotválós jelenet készült volna el, akkor is megérte volna leforgatni. A 17 éves Scarlett Johanssonnak pedig ez az egyik utolsó olyan filmje, amiben még kislányként tudott megjelenni.
Az ember, aki ott sem volt Cannes-ban elnyerte a Legjobb rendezés díját - érdekes, hogy éppen David Lynch Mullholland Drive-jával osztoznak ezen az elismerésen, úgy látszik 2001-ben a neonoir őrült nagy divat volt.
Pontszám: 3,5
Kinek? Az elszánt Coen-rajongóknak készült csemege tulajdonképpen.
