Pete Travis és egy Judge Dredd feldolgozás. Nem tudtam mi sül ki a Lionsgate új húzásából, de kellemes meglepetésben volt részem. Nyoma sem volt az 1995-ös előd rémképének.

Korábban még nem találkoztam a főleg sorozatokat készítő rendező munkásságával, így a 2012-es Dredd volt az első alkalom, hogy képet kaptam arról, hogy Pete Travis jó rendező.

Nem is olyan régen volt szerencsém egy másik sci-fi remakehez, ahol az alkotók úgy gondolták, hogy a speciális effektek elviszik majd a hátukon a filmet, a bukás borítékolhatóan nem is váratott magára.

Szerencsére a Dredd rendezője csínján bánt ezekkel a formanyelvi eszközökkel és sikerült megtalálnia az összhangot film és utómunka között.

Travis teljesen új platformra helyezte a bírák szerepét művében, szakítva az előd idealizált eszményképével, hogy a törvény egyszemélyes védelmezői és végrehajtói az igazság húsból és vérből faragott mintaképei, és a jóba vetett hitük, makulátlan erkölcsük megkérdőjelezhetetlen adottság.

A Dredd egyszerűen kidobja ezt az ideát az ablakon és elhatározza, hogy ha egy romlott és korrupt világ utolsó bástyáin kell hadakoznia a védőknek, ott igenis ember veszi fel a harcot emberrel, és a mocsok gyorsan beszivárog az egyenruha alá is, ahol kapzsiság formájában gyökeret ver a lélekben.

Az alapvető probléma a filmben aktuális társadalmi alapokon nyugszik, amely mozgatórugója maga a kábítószer, és az ellene tett lépések.

A bírák társadalomban betöltött szerepe is változott 1995 óta, hiszen a korábban rettegett és gyűlölt egyenruhások itt számkivetett és kivert kutya módjára próbálnak érvényt szerezni a törvény szavának, amely igencsak megkopott az elmúlt időszakban.

A bűnözők sokkal intelligensebbek és brutálisabbak, és nem riadnak meg attól, hogy narkótól gőzös elmével bírói vért ontsanak ott, ahol kedvük tartja.

Fegyveres behatolás és gáz a betondzsungelben. Dredd felpörgött.

Travis húzása, hogy a cselekményt beviszi egy zárt térbe, ahonnan nincs kiút, és reménytelenné válik a hajsza, merész elgondolás volt. Jómagam bíztam benne, hogy változatosabb képet mutat majd a film annál, mintsem egy órán át kelljen majd betonfalakat bámulnom a félhomályban, de rá kellett jönnöm, hogy ez a történet ezt tartogatja majd a néző számára.

A rendező vakmerő vállalkozása, amelybe sokak belebuknak, sikeresen lett abszolválva, és a parádésan kivitelezett akció, a jól beágyazott fordulópontok és a reménytelen hadakozás a túlerővel szemben engem is meggyőzött, hitelesen el lehet mesélni egy középszerű történetet, hogy az ember élvezhesse a mozzanatok minden percét.

A szereplők közül a gonosz személyének kiléte nem burkolódzik balladai homályba, már az elején tudjuk, hogy eltérően a megszokott papírformával, egy női vadorzó, Ma Ma lesz /Lena Headey/ Dredd riválisa, aki gátlástalan módon gázol át embertömegeken, hogy megállítsa a törvény komor őrét. Alakításában a hidegvérű hadúr és az elmebeteg bestia jól megfér egymással, de fanatizmusába mégis éles logika vegyül.

Sztárbírónk zöldfülű társát, az Andersont játszó Olivia Thirlby-t már az életrajzi ihletésű Mocsokváros utcáin című produkcióban is imádtam, és ebben a moziban is remekül hozza a figura félénk és bizonytalan, majd keménykezű bírává érő személyiségét. A filmben képességei kiemelik a bírák közül, és ő az egyetlen, aki nem rejti arcát és érzelmeit egy kemény sisak alá, így egyediségével a film igazi főszereplőjévé növi ki magát, ahol Dredd karaktere csak jó kiegészítő Thirlby játékához.

Sajnos Karl Urban főszereplő kreditet érő alakítása nélkülöz minden emberi érzelmet a haragon kívül, és álmomban sem gondoltam volna, hogy képes lesz valaki Sylvester Stallone alakítását alulmúlni egy filmben, jelentem ez sikerült.

A 2004-es Riddickben látott Lord Vaako féle karakter jelleme jóllakott napközisként pislog Dredd figurájára, és bele se merek gondolni, hogy mit hoz a jövő, ha azt mondják a színésznek, hogy játszd el a kemény fickó szerepét újból. Karl Urban is "skatulya-betegségben" szenved, és nem tud szabadulni az elszánt tekintetű macho szerepkörből.

A korábban említett ötletes csavarokon túl a forgatókönyv tartogat még érdekes meglepetéseket a nézők számára, hiszen nem egy olyan jelenet van a filmben, ahol a gonosz ármánykodása rosszul sül el és a jófiúk ez által lépéselőnyhöz jutnak. A kamerakezelés, és a vágások valamint a párbeszédek ritmikája is ütemesen adagolja az adrenalint a szervezetünkbe, és tényleg izgulunk a drámai végkifejlet során, ahol a kábítószerek hatását és a halál művészi ábrázolását a rendező a technika elragadó morbiditásával ábrázolja.

Nem tudok mást mondani, az új Dredd friss fuvallat a régi alkotás romjain, ami minden korábbi konvencióval szakítva teríti a lapokat és húz egyet a 19-re, sikeresen.

A komolyabb logikai összefüggéseket elhagyó és izgalmas szórakozás adott, az új Dredd film egyszerűen dögös!

Filmpont: 10/8
Rotten Tomatoes: 77%
IMDb: 7,1