Ritka kedvező alkalom, kivételes sansz retrospektívvel kezdeni egy filmrendező közel három évtizedes pályájáról szóló rövid cikket, de Terrence Malick pályafutása megengedi, mi több, követeli ezt. Nem mindennapi karrier az övé. Méltányolták ugyan tehetségét, amikor még dolgozott, igazán azonban akkor szerzett nevet magának, amikor nem csinált semmit, ekkor vált élő legendává. Első filmjét (Badlands) 1973-ban forgatta, a másodikat (Days of Heaven) öt évre rá. Aztán néma csend. Évekig készült ugyan harmadik munkájára, ebből azonban a producerekkel való problémái miatt - sohasem hagyta magát felkantározni - végül nem lett semmi. Még összerántott néhány forgatókönyvet másoknak (felejthető filmek készültek belőlük), aztán visszahúzódott texasi ranchára és a zen buddhizmusba. Csaknem másfél évtizedig nem lehetett hallani felole.
Hírneve persze nem a semmiből született. Badlands című (nálunk Sivár vidék címmel hozták ki videón jó tíz éve) lányrablós, ámokfutós fabulája a Bonnie és Clyde típusú történetek etalonja, imponáló belépő, amely a maga idejében akkorát szólt, hogy az némely kritikust - ez komoly - Orson Welles filmrendezői debütálására emlékeztette. Ha ez túlzás is, az tény, hogy a Badlands sémateremtő darab, utánzandó, másolandó mű lett, olyan film, amelyet a hasonló tematikában utazó opusoknak úgyszólván kötelező megidézniük.
A hollywoodi stúdióközi ipari kémkedés működését ismerve, várható volt, hogy akad majd egy stúdió, amelyik Spielberg Ryan közlegény...-ét nem hagyja annyiban, s nekiszalad egy újabb háborús eposznak. Terrence Malick harmadik, James Jones regénye nyomán készült rendezése Spielberg filmjének ellentétpárja lehet: a film a második világháború idején lefolyt, az amerikaiaknak a japánokkal a csendes-óceáni Salamon-szigetek birtoklásáért vívott csatája eseményeit dolgozza fel. A katarzist a paradicsomi szépségű tájon őseredeti ártatlanságukat őrző szigetlakók, illetve a háború poklát a helyszínre importáló katonák életmód- és mentalitásbeli különbözőségének megmutatása szülné. A tanulság revelatív és vaskos, egyetlen tőmondatban summázható: a háború káros az egészségre.
Ahhoz, hogy a rendező ezt elmondhassa, mérhetetlenül megnyújtja a filmidőt (az opus közel háromórás; "vannak pillanatok, amikor az órák hónapoknak, a napok éveknek tűnnek", hangzik el egy helyütt, milyen szép igazság is ez), Hollywoodban már csak nem gondolják másként: minél hosszabb egy film, annál mélyebb, láthattunk példát eleget. A Tangerine Dream hőskorszakára emlékeztető zenei aláfestés mellett rétegzett monológok hangzanak fel egyre, amelyekkel nem lenne semmi baj, ha nem a képeken látottakat igyekeznének görcsös akarással magyarázni. Ezen dől a dolog. Mintha a rendező elfelejtette volna, amit húsz évvel ezelőtt annyira tudott, uralkodni az anyagon. Narrátorok bevonásával Malick ugyanazt az elbeszélőtechnikát alkalmazza, amelyet első két munkájában is, az eredmény mégis egészen más. A Badlandsben és a Days of Heavenben a narrátor nem magyarázta, még csak nem is árnyalta a filmen látottakat, ellenkezőleg: szavai sajátosan ellenpontozták a képeket, ekképpen a film drámai súlyát növelték.
Amik itt is megvannak: az álomszép, valóban lenyűgöző erejű képek. Malicknek kameravezetés tekintetében nincs párja Hollywoodban. A képek némi kárpótlást nyújtanak. Ahogy egyik barátom megjegyezte a vetítés után, Az őrület határán fele ilyen rövidre vágva, feleennyi szövegeléssel akár bravúros mozi is lehetett volna. Így viszont nem az. A gondosan adjusztált mondatok közül az egyik gyöngyszem: "A háború nem nemesít. Kutyát csinál belőled. Megmérgezi a lelket." Mit lehet erre mondani? Malick filmje zseniális kudarc. Nem több, de nem is kevesebb.
