Végre egy olyan mozi, amire másodszor is beülnék, ilyesmi már hónapok óta nem fordult elő velem. A Csak egy kis pánik című filmben (rendező: Harold Ramis) annyi a poén, hogy elsőre csak felét értettem, de az is elég volt. Amikor például a maffiavezérnek (Robert de Niro) a pszichiáter elmeséli, hogy mi is az az Oedipus-komplexus, hogy tudniillik a fiúgyerek féltékeny az apára és az anya... szóval, mikor a bunkó főnök meghallja ezt a képtelen sztorit, hogy ő meg az anyja - mérgében majdnem a másvilágra küldi a freudista dokit (Billy Crystalt). Ettől kezdve tudtam, hogy ez az én világom: végre humorba van áztatva az egész szindikátusmitológia, és vele kicsit dr. Freud is: mert itt nem a pisztoly a fontos, hanem a psziché, ami még a rosszfiúknak is van. A konfliktus épp abból adódik, hogy a két világ a lélek partjain találkozik: de Niro kénytelen analízisbe menni, mert szorongásai vannak, ágyban sem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene, és ami a legrosszabb, olykor el is sírja magát. És hogy néz ki egy Don, aki bőg? (Ha észreveszik, másnap betoncipőben mehet a tenger fenekére...) És hogy néz ki egy menő New York-i doki, akinek az esküvőjén megjelenik a fél város maffiája? (Tán még híresebb lesz a praxisa...) Vicces, röhögsz is rajta, közben a dolog még a valóságtól sem rugaszkodik el. Jó párszor előfordult már, hogy gazdagék partiján ott láthatod az ilyen-olyan maffiást, ő is ugyanolyan híres ember, mint mondjuk Madonna vagy egy miniszter.
Ettől érdekes a film: a két világ úgy találkozik, hogy közben a két értékrend keveredik és egyben üti is egymást. De Niro és Crystal végigveszekszi a mozit, bár közben a doki megmenti a Don életét - stukkerral, ami nem éppen egészségügyi szerelés -, és mellesleg bűntudatából is kigyógyítja (mint kiderül, ezért lett sírós a klánfőnök). Sülve-főve együtt vannak, ahogy a páciens a terapeutával. Meg ahogy a dramaturgia előírja egy kétszereplős sztoriban. (Minek következtében Lisa Kudrow, a doki menyasszonya labdába nem rúg, ha megszólal, annyira fals, hogy inkább csak nézd, mert amúgy csinos, csak neki nem találtak ki szöveget.)
De ez az apróság nem fog zavarni: de Niro szuper, arra játszik, hogy mindenben Crystal ellentéte legyen: az okos, ő bunkó, az úriember, ő csak jól öltözött, az idegen szavakat használ, ő meg mindent félreért, és csak a kaja, pia, steksz, nő érdekli, meg hogy senki se vágjon a szavába, mert ő a főnök. Crystal viszont állandóan letolja, amibe majdnem belehal - hogy hogyan, azt nem mesélem el. Van benne még FBI is, meg klánháború, egyiken jobban derülsz, mint a másikon, bár ezek a zsaruk kevésbé humorosak, és ha nem vigyázol, összetévesztheted őket a rossz emberekkel.
Nekem az olyan vágások tetszettek, mint mikor a dilidoki - még az elején - húzódozik a Don kezelésétől, mert épp Floridában nyaral. A következő snittben a híres akváriumot látni, amelyben az óriáscápák egy zakós férfivel vízi baletteznek. Snitt, és akkor tudod meg, hogy dr. Freud II-t csak úgy bedobták az emberevők közé: nincs szájbarágás, magyarázat, az egész egy villanás, találd ki a poénodat, jobban esik, ha magad főzöd. Ja, és semmi sem halálos, minden pehelykönnyű, bár a hátadon azért bizsereg a kánikulai ing. Igaz, néha túlkavarják, mint mikor a végén de Niro már egy ócska tévéreklámon is elbőgi magát. De megoldja, és különben is, a jók és rosszak egyaránt elnyerik méltó jutalmukat (büntetésüket) - ahogy veszed. És persze benne van az egész Keresztapa-hagyomány, utalva, lábjegyzetelve - kiröhögve. Filmtörténelem - fonákján. Mint minden mitológia, ez is a nevető emlékezetben oldódik szét.
