Éjfekete, a politika korrektséget rendre kikezdő humorral átitatott buddy movie-t készített az Erőszakikat jegyző Martin McDonagh testvére. A 2008-as gyöngyszemhez hasonlatosan A Guardistát is dialógusalapú forgatókönyv hajtja, neurotikus bérgyilkosok helyett egy rasszista rendőrtisztre irányítva a reflektorfényt. A címszerepet alakító Brendan Gleeson jutalomjátéka ez, melyben a festői ír táj és közeg is hangsúlyos karakterré lép elő, miközben a rend rendetlen őrének egy nemzetközi drogkartellel és egy afroamerikai FBI-ügynökkel is birokra kell kelnie.
Sztoikus arccal a napfelkeltét vizslató egyenruhásunk szeme láttára négy fiatal drogos mámorban autóbalesetet szenved. Gerry Boyle őrmester odalép az egyik friss hullához, megmotozza, majd a zsebében talált LSD-bélyeget a nyelve alá helyezi. "Kurva szép reggelünk van!" – mondja. Boyle egy isten háta mögötti, zárt közösség helyi rendőrtisztje, egy közösségé, melyben a főbenjáró bűn legfeljebb háztáji zavargásokban és elszórt kocsmai verekedésekben merül ki. A kisváros izoláltsága a nyelvi viszonyokra is rányomja a bélyegét, a Szövetségi Nyomozóiroda képviseletében eljáró Wendell Everettnek ősi gael nyelvjárást beszélő tanúkat kéne kihallgatnia – törekvéseit természetesen nem sok siker koronázza, nem mintha az alapvetően xenofób környezet szívesen fogadna be egy fekete bőrű kívülállót. Az IRA véres áldozatokat szedő drogügyletére azonban a kisváros kikötőjében fog sor kerülni, az össze nem illő bűnüldöző páros így kénytelen-kelletlen, de megkezdi közös működését.
McDonagh opusát lépten-nyomon az Erőszakikkal fogják összevetni, hiszen a családi kapcsolódás mellett a főszereplő, a hangvétel és a humor forrása is megegyező, csak míg Martin lágyabb ecsetvonásokkal, kifinomultabban felskiccelt figurákkal pancsolt oda annak, akinek csak nem szégyellt, addig John Michael könnyebben azonosítható karakter-archetípusokkal és kevesebb finom megoldással operál. Bruges varázslatos közege költői háttérként terpeszkedett a melankolikusan gyűrűző erőszakdominó mögött, A Guardistában nem sikerül annyi zseniális epizóddal megtölteni a komótos narratívát, emiatt nagyobb teret kap Boyle one man show-ja, ráadásul a befogadónak több ideje jut elmerülni az érintetlen környezetben és olyan aprólékosságukban is jelentéktelen momentumokban, mint a biciklis kissrác szemvillanásnyi felbukkanásai, illetve az IRA-tagok kissé közhelyes filozofálgatásai. Az egymást káromkodva kioktató, direkten karikaturisztikus gengszterek azonban a nyomába sem érnek a Bruges-ben veszteglő párosnak, és ha nem olyan nagyszerű karakterszínészek keltenék életre őket, mint Liam Cunningham vagy Mark Strong, korántsem lenne oly szórakoztató az eredmény.
Kétségtelen, hogy az író-rendező leghatékonyabb ütőkártyája a pazar szereplőgárda és a Boyle, illetve a Don Cheadle által megformált Everett közti kölcsönhatás. Gleeson látszólag (és a tengerparti szcénában szó szerint is) lubickol a szerepben, történjen az erőszakos vallatás, vagy játékos kurvázás keretei között, az általa megformált Boyle azonban nem velejéig romlott, csupán végtelenül cinikus figura. Rasszista, szexista, vagy olykor csak pofátlanul faragatlan egysorosaival kizárólag provokálni akar, ám McDonagh nem éri be címszereplője elviselhetetlen mivoltával, mindenáron a megkeseredett ember álarca mögé akar pillantani. A halott feleség, illetve az idősek otthonában unatkozó anya cselekményszálai azonban lelassítják, s nem gazdagítják fajsúlyos konklúzióval az amúgy sem gyorsvonat módjára robogó cselekményt, arról nem is beszélve, hogy a finálét is kissé kimódoltnak éreztem. A Guardista mindezek ellenére első filmnek igen is megteszi, McDonagh-nak legközelebb azonban mindenképpen nagyobb figyelmet kell fordítania a dramaturgiára és a jelenetek ritmusára. De ez amúgy is kit érdekel, ha Gleeson ilyen nagyszerű teljesítménnyel, gyakorlatilag egymaga viszi a vállán a filmet?
