Mostanában elkényeztettek minket a filmkészítők, mert volt részünk jó pár remekbe szabott, romantikus kosztümös feldolgozásban. A Nyomorultak, az Anna Karenina és a Szép remények után itt van a legújabb elvarázsolódás: a Titokzatos szerető című életrajzi dráma. A film után leginkább az járt az eszemben, hogy ha egyszer gazdag leszek, egyetlen luxus beruházásom lesz, mégpedig a brit BBC Klasszikus Kollekciója, vagyis annak minden egyes darabjának beszerzése...
Dickens a viktoriánus Anglia legnagyobb írója volt. Már életében valóságos rajongótábora alakult ki, és valójában a mindennapjait is a média reflektorfényében élte. Kevésbé ismert, hogy tudatosan menedzselte magát, komoly PR és marketing tevékenységet folytatott azért, hogy termékeny életműve soha ne merüljön feledésbe. Az utókor számára úgy maradt fent, hogy példás családi életet élt, felesége és tíz gyermeke volt, akikről – bármi is történt – élete végéig gondoskodott.
A Titokzatos szerető egy retrospektív, visszaemlékezésekből álló elbeszélés, melyet a feltételezett kedves, Ellen Ternan színésznő (Felicity Jones) szemszögéből látunk. Ralph Fiennes, aki nem csak Dickens-ként remekel, hanem a rendezést is magára vállalta, tobzódik az író szerepében. Mellette kissé haloványnak és erőtlennek tűnik a szerető megformálása, de ez talán betudható annak, hogy nem maradtak fent konkrét bizonyítékok a viszonyt megerősítendő (Dickens az összes levelezését elégette utólag, amit Ellennel folytatott). Az mindenképpen sajnálatos, hogy nem rajzolódik ki kellő kontúrral a két karakter érzelmi viszonya a filmben. Jellemük – de leginkább a szeretőé – is inkább az őket körülvevő emberek reakciójából, elmondásából, dialógusaiból körvonalazódik. Sem Dickens, sem Nelly nem beszél eleget ahhoz, hogy szerelmük, érzelmeik komoly empátiát és toleranciát keltsenek a nézőben.
A mellékszereplők viszont – pontosan a fentebb említett feladat miatt – emlékezetesek maradnak. Kristin Scott Thomas a lányát féltő, de ezzel együtt az életet élvező anya szerepében nagyszerű alakítást nyújt. Annak pedig külön is örvendezhetünk, hogy ismét egy vásznon láthatjuk őt Ralph Fiennes-szal, a teljesen más kaliberű Angol beteg után. Külön ki kell emelni John Cavanagh nevét, aki a Dickensért őszintén rajongó, és ezért morálisan nem is ítélkező tiszteletest alakítja. Az ő jelenetein, szavain, plasztikus érzelmi megnyilatkozásain keresztül értjük meg igazán az író és a színésznő szerelmét.
A fényképezés nagyon szép, a tompított pasztellek és a szűrt fények nagyszerűen visszaadják a korabeli nagypolgári Anglia ódon miliőjét. A díszlet, jelmez és kellékarzenál hibátlan, de nem is vártunk mást a BBC-től. Nem érthetőek azonban a lassított felvételek, főleg azok, melyek alól kivették a hangot. Nincs semmilyen különösebb indok vagy művészi kihangsúlyozó szándék, illetve dramaturgiai magyarázat a felesleges makro felvételekre, egy-egy alapos részleten való hosszadalmas elidőzésre. De a látvány mindenképpen jóleső a szemnek és a léleknek. Mert ha a széltépte közép-angliai tengerpartot, a ködös macskaköves utcájú, gázlánggal világított Londont, a horgolt csipkekesztyűs teázásokat, a fekete cilinderes úriembereket, egyszóval a hamisítatlan, viktoriánus dickens-i időket akarjuk megidézni, az bizony BBC-s mestermunkát igényel.
A film persze elsősorban szerelmi történet - nem hiába időzítette a bemutatót a forgalmazó Valentin nap környékére – még ha a romantikusokra jellemző naiv pátosz helyett inkább egy kiábrándultabb, reálisabb hangnemet is üt meg. Egy fakóbb fényű dickens-i világ ez, nem a Karácsonyi ének magyallal pöttyözött, aranyosan csillogó és reményteli miliője. Emellett viszont az tény, hogy nomen est omen, vagyis a név itt is erősen kötelez. Mert a britek ugye öntudatosan büszkék a világirodalmat meghatározó igen termékeny korszakukra, melyet akkoriban – a romantikusoktól a modernekig bezáróan – az angol költők és írók alapoztak meg. A klasszikusokat feldolgozó adaptációk majd mindegyike remekmű. Most is elmondhatjuk, hogy egy jelentős, hiteles és értékes film született. Dickens, az elnyűhetetlen pedig nem tud leszállni a piedesztálról, így élete és művei is örök témát szolgáltatnak a filmkészítők számára.
Szerintem: 80%
