Mundruczó Kornél évekig, viszontagságos körülmények között forgatta, az eredeti főszereplő (Bertók Lajos) halála miatt megszakított, majd újrakezdett Deltáját, mely Cannes-ban elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját, nagyon lehet szeretni, drukkolni érte, hinni benne, és nehéz nem a hatása alá kerülni.
Mesterien megtalált, megteremtett atmoszférája van, amelyet csak néha gyengít egyegy hiba. Egyszerű és szép képek, zene és szavak. Akárcsak a történet.
Az Elektra-feldolgozásnak is felfogható mesét mintha Móricz Zsigmond és Pilinszky János írta volna (egy közös pálinkázás alkalmával), aztán szóltak volna Tarr Bélának, rendezze már meg. Egy fiú (Lajkó Félix) hosszú idő után visszatér otthonába, egy Duna-delta környéki halászfaluba, ahol találkozik időközben felnőtt lánytestvérével (Tóth Orsi) és anyjával (Monori Lili), aki már egy másik férfival (Gáspár Sándor) él. A fiú számára már nincs hely, ezért kiköltözik apjuk halászkunyhójába, és egy ház építésébe kezd. A lány segít neki, sőt ő is ott akar élni. Egymásba szeretnek, de szerelmüknek nem lehet jó vége.
Sajnos a magyar film rákfenéje, a beszéd, itt sem tökéletesen megoldott. A főszereplő, Lajkó Félix kölykös férfiasságával tökéletesen néz ki, ráadásul, mivel ő szerezte a Delta zenéjét, muzsikájával is kitölti a mozit, ám amikor megszólal, a néző feszeng. Amatőr színésztől persze ne várjunk sokat, de túlságosan műnek ható motyogása éppen az elérni kívánt hatás ellen dolgozik: kizökkent, nem beszippant a műbe. Világos, hogy a szerepe szerint sem a szavak embere, és talán szándékkal játszik erre rá, de jó lett volna, ha belőle mint színészből nem ugyanez árad. Érdekes, hogy a nagybátyjukat alakító öregember valószínűleg nem profi, mégis borzongató, amikor megszólal. Abban a néhány jelenetben, amiben ő is szerepel, azt látjuk, milyen lehetett volna egy olyan Delta, amiben a főszereplő tud filmben beszélni. Rajta kívül a szinte mindig tökéletes Gáspár Sándor színre lépésekor is ezt érezzük, aki akkor is jó, amikor nem kell beszélni; kitűnően hozza a drabális, vadállati vágytól remegő ösztönlényt.
A közönség persze hamar túlteszi magát a néhány suta mondaton, és elmerül a hipnotikus erejű képekben, a nem tolakodóan ötletes jelenetekben, amelyek egy-egy kisfilm-hosszúságú történetet mutatnak be. A másfél óra észrevétlenül elúszik, a néző retinájába pedig olyan felejthetetlen képek égnek be, mint az alkonyatban a folyón lassan lecsorgó hajók néma gyászmenete.
