Vigyázzatok szépleányok, mert Mr. Grey elveri a popótokat! E. L. James meglehetősen igénytelen, ám annál is világsikeresebb ponyvájának moziváltozata nem javíthatott a regény minőségén, de Sam Taylor-Johnson (John Lennon – A fiatal évek) mindent megtett, hogy valami filmszerűt hozzon ki a dologból. Sikerült neki.
Mission: Impossible
Ezt az adaptációt meg kellett csinálni. A Universalnál is tudták ezt, így hát hiába lehetett még nekik is kínos az ügy, összeszorították a fogaikat, s kiszenvedték magukból a dolgot. Nagy nehezen megtalálták végül a férfi főszereplőt is: a Sons of Anarchy-tévészéria motoros Hamletje, azaz Charlie Hunnam visszadobta a szerepet (állítólag családi elfoglaltságai miatt), aztán jött a szintén komoly képernyős alakítással, ráadásul szexuális aberrációkkal rendelkező sorozatgyilkos-szereppel (Hajsza) befutott Jamie Dornan. A szürke barátnak persze kellett partner is – Don Johnson és Melanie Griffith lánya, Dakota Johnson pedig van olyan vonzó, pirospozsgás és bájos, hogy mutatós legyen Anastasiának. Rendben van hát a stáb, a kisebb és nagyobb hollywoodi produkciókban egyaránt foglalkoztatott, remek operatőr, Seamus McGarvey (Vágy és vezeklés, Bosszúállók, Godzilla) még arról is gondoskodott, hogy képeivel is hozzon valami izgalmasabbat A szürke ötven árnyalata. Ha már a lényeg valóban menthetetlen.
Vernélek is, meg nem is
Nem más ez ugyanis, mint az Alkonyat erotikus drámába csomagolt újraértelmezése – vámpír helyett milliárdos cégherceggel, aki egyébként nagyon kedves, de van neki egy ajtója, ami mögött a nem kedves szexuális játékszereit tartja. Ami a vérszívóknak a fény, az Christian Grey-nek a jólnevelt szeretkezés. Ha jól értettem, neki az az igazi szenvedés, ha nem kötözhet vagy korbácsolhat. De aztán jön az egyetemista Anastasia, aki belenéz a férfi szemeibe, s mint minden love story-ban, egyből a lelkébe is belelát. Innentől pedig sóhajtoznak, s kínlódnak mindketten – mert a lánynak nagyon tetszik ez a fura macsó (aki persze hatalmas lakásának főhelyén zongorát tart, s szex után szívesen játszik valami nagyon szomorú darabot), Grey pedig belezúg az ártatlan cukiságba, de hát a szado-mazo megszállottság nagy úr, Anastásiának meg alá is kéne írni valami szerződést, ha komolyabban körül szeretne nézni a 101-es szobában. Elképesztő.
Nem kell a szemkendő
Olyan film ez, amely közben a könyvért kicsit se rajongók legszívesebben vonyítanának – nem a gyönyörtől, hanem persze a nevetéstől. Ám Taylor-Johnson valóban komolyan vette a feladatot, s a kicsit se bátor, viszont eléggé ízléses erotikus jeleneteknek, a főszereplők alázatának, s a korrekt slágerzenéknek köszönhetően a nézők azon része is megpróbálkozhat a film megtekintésével, akik szerint ha egy történet azt ígéri, hogy kemény lesz, fülledt és állhatatos, akkor ne azon kelljen már meglepődnünk, hogy 2015-ben vannak emberek, akik kicsit durvábban csinálják. A szürke ötven árnyalata érzelgős, totálisan hiteltelen, romantikus plázagiccs, s tévedés ne essék: akkor is az lett volna, ha nem finomítottak volna a regény sikamlósságán – viszont valóban példásan igyekszik, hogy legalább egy kicsit többnek mutathassa magát. Lesz még rá legalább kettő darab lehetősége: hiszen trilógiáról beszélünk. De ne legyenek illúzióink szerintem.
Kinek ajánljuk?
- Természetesen annak, aki imádta a könyvet.
- Annak is, akinek el kell mennie a moziba azzal, aki imádta a könyvet. Úgysincs választása.
- Aki szeretné látni a filmtörténet talán leggyengédebb megkorbácsolását.
Kinek nem?
- Aki nem bírta elolvasni a könyvet, s nem érdekli, hogy a film kicsit jobban sikerült.
- Aki Charlie Hunnammel nézte volna meg.
- Aki nem bámulni akarja, hanem csakis csinálni.
5/10
