Csak azt nem tudom eldönteni, hogy egy ilyen merítkezés a biztonságos, bársonyüléses filmszínházban vajon micsoda. Találkozás az élettel, amitől megkíméljük magunkat, amikor koncert, színház, mozi után magunkra zárjuk a bejárati ajtót, és édes álomba szenderedünk, vagy csak az édes álomnak egy kegyetlen, dohányfüstös, pofozkodós változata, nem kell félni tőle?
Vannak ilyen életek, abban nem kételkedem, vannak, akik ölnek, lopnak, erőszakolnak, szexre kényszerítenek, megrontanak és elárulnak. Nemcsak itt vannak, de mindenütt, vidám és nagyvilági helyeken is. Amit most nézünk, az épp az angol változat, nagyvárosi kegyetlenség. London, Manor Park, veszélyeztetett gyerekek és veszélyeztető felnőttek. Nem a világ közepe, legfeljebb a világ fenekének a közepe, itt egészségesen nem lehet felnőni, ha egyáltalán sikerül kihúzni a felnőttkorig fecskendők nélkül, annak csak az lehet az oka, hogy az ember maga kereskedik a szerrel, amiért meg lecsukják. No future, énekelték a hetvenes években, de nem sokat javult azóta a helyzet.
Legfeljebb most nem énekelnek. Az ill Manors egyik műfaji ötlete, hogy a történet egy részét elrappelik, klipesítik, elénekelnek valamit, ami a film szempontjából releváns, illusztrálják, betét, de értelmes betét, ha kegyetlen valaki, csak töredékét adja vissza annak, amit ellene követtek el.
Tudja Ben Drew, hogy mit beszél. Azt is, mit filmez, azt is, mit rappel. Hiszen ő maga a muzsikus is, Plan B néven előbb volt zenész, mint filmes. Amivel csak az a baj, ha ez egyáltalán baj, hogy saját maga cáfolja, ő az ellenpélda az "innét nem lehet kitörni" tételre. Ki lehet, hiszen neki sikerült. Ben Drew nemcsak alternatív sztár, de fősodorban úszó színész, aki látta a Harry Brown című filmet, ismerheti, abban ő játssza a kis gonosz patkányt az aluljáróban. Zenész és rapművész, színész és rendező, és rögtön elsőre ezt a filmet sikerült összehoznia. Nem látszik rajta a kezdők kézremegése, nem akar mindent elmesélni, most, hogy végre filmezési lehetőséghez jutott. Ettől persze még érezni a mestereket, Tarantinót és Guy Ritchie-t, csak Ben Drew mindig karba font kézzel, összehúzott szemmel áll, nem engedi el magát, nem fér bele mosoly vagy könnyedség. Igazi kültelki vagány, tudja, hogy aki nem figyel oda, az könnyen begyűjthet egy nagy pofont.
Ben Drew mindenesetre odafigyel, erőlködés nélkül végigviszi a párhuzamosan futó történeteit, sodorgatja a szálakat, mocorog előre vagy hátra az időben, hogy szépen kerekedjék egy történetté ez a nagy összevisszaság, és sikerül is rendet raknia az események között. A film aprópénzből készült, nincsenek sztárok benne, ehhez képest mindenki nagyon hiteles és nagyon meglepő is, félelmetes arcok, kiélt mosolyok, vad pillantások, váratlan reakciók. Sok a rögtönzésszerű párbeszéd, nyilván mindenki azt a világot hozza a vászonra, amelyet ismer. A néző meg reméli, hogy minden túl sötét, ez mégis csak a művészeti nyomasztás, amit tapasztalunk. Lehet, de a lelkiismeretünk mégis meg van piszkálva. Az ancien régime parókásai vagyunk, hüledezünk a nagy karizmú vadakon, akik egy másik életből szólnak át hozzánk.
Ez csak egy film, mondjuk, de az éjjel mégis kettőre zárjuk az ajtót, úgy alszunk el.