Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.
Ezen lenne hivatott segíteni - a távgyógyítás 21. században bevett módszereivel (vö.: ráolvasás) - a svájci reménység, Lionel Baier másodlagos frissességű filmje. Bár mondhattunk volna lejárt szavatossági idejűt is, nem csupán azért, mert 2008-as műdarabról van szó, hanem leginkább azért, mert az Egy másik ember jól látható szándékai szerint valami kalaplengetés lenne a nagy Francois Truffaut (néhány filmje és tettestársa) előtt. Nos, azt egyszer kétségkívül érdemes lenne megtárgyalni, hogy mekkora egy csávó is volt nevezett - ám a feltörekvő filmkritikus esete a francia-svájci fekete-fehérre fotózott télidőben ehhez határozottan széllelbéleltnek tűnik.
A botcsinálta falusi filmkritikus mint Maupassant szépfiúja - nem válogatván az eszközökben - tör előre a semmiből a mindenbe, a faluból Lausanne-ba, a hírharsonából a világlapba és még tovább, óvatos számításaink szerint irány a galaxis. Irén, te harapsz is: az eszközbeli tobzódás alatt nőcsábászatot értve. Ej, ha: rafinált perverziókként feltálalt, én nem is tudom, hogy mik útján, a legjobb szó mégis talán az impotencia lenne - legalábbis a filmes ábrázolat tekintetében. De álljunk már meg egy szóra: Baiernak nincsen igazából választása. Hiszen a nagy elődök is nyomatták ezerrel, s pont itt, a Genfi-tó partján a szexet, emlékeznek például Eric Rohmer 1970-es filmjére, a Clair térdére? Nos, abban a fél filmidő ment el avval, hogy a hős beszéljen a címben jó előre kijelölt térdről - ennyit a legendás új hullámról, melynek Rohmer egyszerre volt az előzménye és az utózmánya meg a kedves nagypapafigurája.
Talán ez a nagypapakép tévesztette meg végérvényesen Maiert, szellemalaktól talán nem annyira praktikus szó szerint venni a "ki jön a házamba?", "ki szalad ide na'papihoz?" kérdéskört - olykor félreértések lesznek belőle. Mert ami Lionel Baiernál vad szex és gátlástalan karrierizmus, az a vásznon már csak műmájer kulturális utalgatásokra felgerjesztett intellektuális önkielégítés.
