Hiába háborodott fel szombat este Ferzan Özpetek legújabb filmjének magyar címén, a Szerelem, pasta, tenger pontosan fedi azt a populáris alkotást, amit bevallottan készített. És különben is, a SzuezFilmnek valahogy be kell csábítania azokat az embereket is a mozikba, akik egyébként hidegrázást kapnának egy olasz melegfilmtől.
Akik imádták a Törökfürdőt, valószínűleg elég csalódottak lesznek a Szerelem, pasta, tenger első húsz percében, de ha sikerül átállítani a fejükben a vágányt, és nem ragaszkodnak a rendező művészfilmes technikáihoz, akkor akár még jól is szórakozhatnak.
Forró limonádé, hidegzuhany
Sajnos mindezt én nem tudtam előre, és a film tartalmának ismeretében arra számítottam, hogy ez Thomas Vinterberg kultikussá vált Születésnapjának olasz verziója lesz. Rosszul sejtettem, a kimért, matematikai pontosságú dramaturgiától és a hideg színjátszástól nem is tudnék távolabbi pontot kijelölni, mint Özpetek mostani munkáját. Az olasz kisvároskában, Leccében játszódó történet jóval közelebb áll ugyanis egy latin szappanoperához, mint a Dogma igehirdető filmjéhez.
A Szerelem, pasta, tengerben minden van, ami egy mediterrán limonádéhoz szükségeltetik: mindent tudó mamma, macsó apa, vaksi és alkoholista nagynéni, rosszul házasodott lány, és két fiú, akiknek magukra kéne vállalni a súlyos örökséget, a tésztagyárat. Amikor Tommaso elárulja testvérének, Antoniónak, hogy úgy akar kibújni a felelősség alól, hogy bevallja a konzervatív családnak nemi identitását, nem tudhatja, hogy testvére majd jól lenyúlja a kitagadással járó, botrányos coming out-show-t, ő pedig maradhat spagettit tesztelni a gyárban.
A török származású, évtizedek óta Olaszországban élő rendező első filmje, a Törökfürdő olyan kultikus mozivá vált, hogy tulajdonképpen nem csoda, hogy legújabb melegfilmjével, a Szerelem, pasta, tengerrel nem akarta túlszárnyalni saját magát. Más terepet keresett és talált mondani valójának népszerűsítéséhez, és kikötött a közönségfilm műfajánál, annak minden sajátosságát sikeresen integrálva stílusába.
Ami Özpetek populáris kalandozását mégis különlegessé teszi, az a színészválasztása. Elsősorban az elérhetetlen szerelemnek egész életével áldozó nagymamát alakító Ilaria Occhinira gondolok, akinek játéka abszolút módon kiemelkedik ebből a ripacskodó, digó világból. Aztán ott van tökéletes ellenpontja, a macsó világban hívő apa, akit Ennio Fantastichini a mexikói szappanopera színészek összes manírjával hoz, hogy aztán a film miatta egyszerre legyen bárgyú limonádé és annak tökéletes paródiája is.
Szükség is van rájuk, mert a filmben az altesti poénokat, a harsányságot, a helyzetkomikumra építő blődséget nélkülük csak néha-néha zavarnák meg a kikacsintások, a komolyan vehető pillanatok, de még maga a téma, a homoszexualitás is.
Ellentétben Özpetek korábbi filmjeivel ebben a moziban ugyanis a melegség csak olyan poén- vagy éppen problémaforrás, mint mondjuk a Gagyi mamiban a kövérség. Ez persze nem feltétlenül rossz fejlemény, sőt, valószínűleg a témának az tesz a legjobbat, ha beledobjuk egy nagy tál tésztába, nyakon öntjük paradicsomszósszal, és bazsalikommal, parmezánnal bőven megszórva, jólesően befaljuk, 8/10.
