Kínos, rossz, szerencsétlenkedő film, két-három véletlenül sikerült poénnal. Elviselhetetlen főhős, nyomokban sem fellelhető történet, aránytalan felépítés, nulla humorérzék. Aki fintorog a "magyar film" kifejezés hallatán, az ilyenek miatt teszi.
"Sajnos az élet őt, úgy tűnik, megszívatta" - éneklik a főszereplőről a végefőcím alatt. Aha. Ha én lennék az Élet, ezt az alakot én is szívatnám, naponta huszonnégy órában, hetente hét napon át. Már csak elvből is. Ránézésre. Mert milyen is ez a humanoid? Arckifejezése csak egy van: a "bocsánat, hogy lélegzem, nem szándékos"-féle. Olyan hetvenes évekbeli, fekete keretes SZTK-szemüveget hord, amit manapság normális emberen már nem látni, legfeljebb pocsékul meg-stylist-ozott filmszínészeken. Van egy helyes szőke Zsófija, mégis olyan arccal ébred mellette reggelente, mintha migrénes fejfájáson kívül egyéb nem jutott volna neki éjjel. (Ami lehetséges is, mert a csaj zsörtölődésen kívül nem csinál egyebet a filmben.) És mindenki, de az égvilágon mindenki palira tudja venni, az őrsvezetőtől a vízvezeték-szerelőn át az autós oktatóig. Hát mi egyebet kezdjen vele az Élet? Másra nem jó, csak szívatásra. Pont, mint a film.
Fő-antihősünket a film ötödik másodpercében elüti az autó. Ezzel nem ér véget a történet (pedig költséghatékony megoldás lett volna, meg a nézővel is kíméletesebb), hanem lepereg előtte élete mozija, kisgyerekkorától az utolsó lépésig. A szerencsétlennek brutális önértékelési problémái lehetnek - amúgy teljes joggal -, mert egész életéből csakis a legkínosabb, legkellemetlenebb, legelszúrtabb pillanatok jutnak eszébe, illetve onnan a túlvilági vetítőterem vásznára. Elvileg szerencse, hogy megpróbálja humorral kezelni a helyzetet, már az kevésbé szerencsés, hogy csak próbálja, ám nem sikerül neki.
Ezeken a kínos perceken át szerettek volna a készítők görbe tükröt tartani a Nagy Magyar Valóság című túlélőshow résztvevői elé? "A film alapjául szolgáló történeteken keresztül a magyar félmúltat, a '80-as - '90-es, valamint a 2000-es éveket látjuk, a hetvenes évek végi generáció szemszögéből." - írja a honlap. Talán én nem vagyok megfelelő néző (kora-nyolcvanas generáció lévén), de nekem bizony nem esett le, miféle is volna ez a szemszög. Talán az, hogy "őket az élet megszívatta"? Hogy mindenből csak a kényelmetlen és az átverés jutott nekik? Hogy az utóbbi három évtized egyetlen véget nem érő pech- és kudarchalmaz? Aki komolyan így gondolja, az vágja fel az ereit, ne filmet készítsen. Aki pedig viccből, az alkosson legalább egy humoros darabot.
A Buhera mátrixot azonban úgy buherálták össze, mint a címben írva van. (Ezzel tehát érthetővé válik a cím első fele - de mivégre a "mátrix"?) Történet nincs, csak epizódok, és azok is rettenetesen aránytalanok; a vízvezeték-szerelős rész például teljesen indokolatlanul nyúlik, mint a rétestészta, a film legötlettelenebb és leghosszabb (de még így sem legunalmasabb) sztorijává. A poénok szinte mind besülnek, s hogy két-három kacagtató mégis akad, az valószínűleg csak statisztikai törvényszerűség. (Aki képet akar kapni az alkotók alulfejlett humorérzékéről, az tekintse meg a honlapjukat.) Valóban az efféle művek keltik a magyar film rossz hírét tulajdon közönségük körében: a filmes látásmód nélkül, hasra ütve összeírt, fantázia tekintetében fapados kínszenvedések.
Én, mint Sajtó, kaptam egy üveg ingyenüdítőt a film előtt. Nekem tehát majdnem megérte végignézni. De, kedves néző, óva intelek: hacsak Te is nem kapsz valami ajándékot, meg ne nézd! És legfőképpen: nehogy fizess érte! Egyrészt rosszul jársz, másrészt még a végén nyereséges lesz a Buhera mátrix, és ez felbátorítja az alkotókat egy újabb bűntett elkövetésére. Márpedig a bűncselekményre való felbujtást a törvény (is) bünteti.
