Kellemes hangulatú, csodaszép normandiai tájon játszódó történet a Gemma Bovery, elfogadható, de cseppet sem kiemelkedő színészi alakításokkal. Mindez természetesen kevés ahhoz, hogy élvezhető filmet kapjunk, az alkotás atmoszférája azonban kárpótol minket a súlyos hiányosságokért – ez a film egyetlen és legnagyobb erőssége.
Emma Bovary, azaz Bovaryné karakterét Gustave Flaubert 1857-ben kiadott regényéből ismerhetjük. Az azóta eltelt évtizedek alatt Bovaryné a középszerű férj mellett unatkozó asszony jelképe lett, aki – hogy értelmet adjon az életének – különböző szerelmi kalandokba keveredik, ám azok sem jelentenek számára kiutat sivár mindennapjaiból. Anne Fontaine rendezőnő egyrészt ehhez a tragikus végkimenetelű, de klasszikus történethez nyúlt vissza, másrészt merített az 1999-ben megjelent Gemma Bovery című műből is, amely Posy Simmonds fantáziáját dicséri. Fontaine nem adott hozzá a két alkotáshoz, nem is vett el belőlük, inkább teremtett köréjük egy elbűvölő képeslapvilágot, amelynek nem mélysége, inkább hangulatai, fényei, színei vannak.
A sztori szerint Gemma Bovery (Gemma Arterton) és férje, Charles Normandiába költöznek egy helyes kis házba, ahol a Flaubert-rajongó, és egyébként pékként dolgozó, szomszéd (Fabrice Luchini) a családnevük miatt rögtön kiszúrja őket. A férfi egyre több hasonlóságot lát (vagy akar látni) Bovaryné alakja és Gemma között, és a fejébe veszi, hogy Gemmára is ugyanaz a szörnyű sors vár, így igyekszik megvédeni mindentől – és a kelleténél jobban beleavatkozik a szép feleség életébe.
Azt már most le kell szögezni, hogy bár a filmben felvetett téma súlyos és drámai, a rendezőnő valamiért nem akarja ezt érzékeltetni. Tudjuk, hogy egyik szereplő sem boldog teljesen, de a felületes ábrázolás miatt nem érezzük át helyzetük komolyságát, céljaik fontosságát. Mintha itt minden csak azért történne, mert meg kell történnie; nincs folytonosság, nincs ok-okozatiság. Persze Képeslapföldön, ahol a Gemma Bovery játszódik, ez nem meglepő: egy furcsa, lebegő és álomszerű világban járunk végig, ahol libbenő, virágos ruhák, illatozó, friss kenyerek és kiflik, aranyos kutyák, napsütés és hideg eső van. Más nem.
A figurák is felszínes, csupán néhány vonallal megrajzolt alakok. Sem megkedvelni, sem megutálni nem tudjuk őket, hiszen a több mint másfél órás játékidő alatt nem ismerjük meg az igazi énjüket. A főszereplő, Gemma valóban gyönyörű, és valóban unatkozik a normandiai kisváros apró szépségei között, de erőtlen és áttetsző jelenség, mint egy pókháló. Még akkor sem győz meg bennünket, amikor talál valami élő, megfogható örömöt, és amikor olyan tűznek kellene égnie benne, ami mindent elvakít. A férj és a település többi lakója pedig még annyira sem kelti fel kíváncsiságunkat, mint ő.
A rajongó szomszéd talán az egyetlen, aki egy kis pluszt ad a filmhez. Tökéletes megtestesítője annak a kisembernek, akivel évek óta nem történt semmi, és aki éhező oroszlánként veti rá magát az első izgalmasnak mondható újdonságra, amivel találkozik. Számára a szexi feleség, Gemma nem csak az általa olyannyira szeretett irodalmi hős megtestesítője, hanem annak a lehetősége is, hogy újra és újra beléphessen egy mesés, valószerűtlen világba. Ha meglátja az asszonyt, álmodozik, képzeleg, fantáziál – és milyen jó, hogy ezt teszi, hiszen azok a jelenetek a legjobb darabjai a filmnek, amelyekben ők ketten szerepelnek.
Ha valaki úgy ül be a moziba, hogy egy okos és újszerű újragondolást fog látni Flaubert leghíresebb művéről, az csalódni fog. Aki viszont már eleve arra számít, hogy majdnem két órán keresztül egy édes-bús álomnak lesz a szemtanúja, azt magával fogja ragadni a film hangulata. Olyan ez, mint az Alíz Csodaországban – csak éppen itt nem Alíz fedez fel egy új világot, hanem mi, nézők.
