Woody Allen nem akar megöregedni. Persze azért ő is változik. Az elrepült évek meglátszanak rajta és munkáin. Csibészes bája megmaradt, de ráncai megsokasodtak, s egyéb jelek is árulkodnak az idő múlásáról. Mostanában ki-kikukucskál válogatott bohémságokat megjelenítő színpadának függönye mögül. A megszállott film- és tréfacsináló igyekszik valamelyest kiszélesíteni bő három évtizede ismert repertoárját. Kedvenc mániáit friss rigolyákkal egészíti ki. Előszeretettel nosztalgiázik. Karakterei sorában a megszokott fazonok - apatikus értelmiségiek, szexőrültek és hivatásos impotensek, reménytelen pancserek, körülrajongott bálványok és született vesztesek, kedves szélhámosok és hóbortos nőszemélyek, identitásukat kereső ködlovagok stb. - mellett másfajta alakok is felbukkannak.
Legutóbbi komédiájában - amely a magyar forgalmazásban a Süti, nem süti címet kapta - Woodynk egy csöppet megint kibújt a boréből. Pontosabban szólva visszatért egyik korai nagy sikere, a Fogd a pénzt és fuss! hagyományaihoz. Ezúttal nem a muris manhattani miliőben mártózhatunk meg, a lelkizést és a filózást szerény alapjáraton művelik a szereplők, akik pitiáner IQ-val, szürke kéglivel és némi megtakarított pénzzel rendelkeznek. A családfő, a sittet megjárt idősödő mosogatófiú azonban nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe. Nagyszabású bankrablással szeretne véget vetni a hétköznapi gondoknak. Felesége, az otthoni pénzügyminiszter ellenzi a tervet, s kiderül, hogy a kiszemelt asszisztensek, Ray reménybeli segítőtársai is kétbalkezesek. Így aztán nem sok jót ígér a vállalkozás. A mélynövésű fickó ravasz stratégiát eszel ki manővere eredményes lebonyolítása érdekében. Alagutat akar ásni a pénzintézethez, elterelő hadműveletként pedig sütiboltot nyit párjával az épülettel szemben. Pozitív fejlemények ,keresztezik" számításait. A cukrászárukra a vevők iszonyatosan ráharapnak, s a kis kft. felvirágzik. A frappánsan bonyolított vígjátéki helyzetben ettől kezdve már nem is a botcsinálta bűnözők idétlenkedése érdekes (merthogy természetesen következményei és konklúziói egyaránt vannak a váratlan tollasodásnak), hanem a házaspár felkapaszkodása az uborkafára, kiemelkedésük nevetségessége, a szerencsés fordulatból származó burleszkbonyodalmak. A Hyppolit-szindróma amerikai közegben elevenedik meg. Különösen Anyut szédítik el a pazar lehetőségek, s mint ahogy ez lenni szokott, akad haszonleső kalandor is, aki fortélyosan kihasználja Bunkóék hiszékenységét.
A Süti, nem süti legjobb pillanataiban a tehetős nagypolgárokká előlépett kisemberek ,próbálgatják" a státusukhoz illő viselkedés gesztusait. Fogadást adnak. Hírességeket hívnak meg. Urizálnak. Pallérozódnak. Játsszák az előkelot. Igen ám, csakhogy a vér nem válik vízzé, minduntalan lelepleződik fapados kulturálatlanságuk. A szerző szarkasztikus gúnnyal ábrázolja a folyamatot, a társasági szertartások ürességét, a nagyravágyás színjátékát. Ez a mű leghangsúlyosabb motívuma: a többi inkább csak ráadás, körítés, kiegészítő mozzanat, dramaturgiai csavar. A film szerkezete kissé egyenetlen. A remek expozíciót követően a cselekmény lelassul, s bár az ,elefántok a porcelánboltban" szituáció derűs pillanatokban bővelkedik, maga a sztori hamar elfárad, s a szellemes(kedő) kiszólások nem mindig ellensúlyozzák igazán a fáradtabb epizódokat. Woody Allen karikaturisztikus portréja ellenben remek. Méltó párja Tracey Ullman (mint sarkára álló, majd a tűzzel játszó asszonytárs). Az angol vígjáték reprezentánsa, Hugh Grant ugyancsak belesimul az együttesbe (a haszonleső műkereskedőt alakítja). Zhao Fei operatőr élvezettel örökítette meg a valóság és a látszat kontrasztjait.
Woody Allen, a népszerű sztár kisstílű bűnözőkről szóló története kellemesen szórakoztató mulatságot kínál a nézőknek. Azokat kivéve, akik netán magukra ismernek a panoptikum figuráiban.
