Manapság, amikor közértelemben véve a tánc nem több egyszerű testmozgásnál, amely az előzőleg bevitt zsír, alkohol és egyéb vegyi anyagok, kvázi "elégetésére" szolgál, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy eredetileg a tánc egy komplex nyelv, mellyel érzelmeket, gondolatokat lehet kifejezni, sőt, alkalomadtán akár még harcolni is lehet vele, általa.
Test a testnek
Egyszer régen, egy csángó táncházban, miközben néztük az egyre gyorsuló magyarosban pörgő párokat, elmesélték nekem a tánc lényegét és az nem volt más, mint az egymásnak feszülés dinamikája. Ott, abban a táncban a páros szorosan fogják, de közben taszítják is el egymást. A férfi a pörgés közben "figurázik", mintha saját útját is járná, ki-kikacsintgatna, ám a nő közben erősen tartja, el nem engedi. E táncban a pár mintegy eljátssza a házasélet minden örömét, vágyát, de kínját és baját is. Aztán a híres, jellegzetes ír sztepptánc például kifejezetten politikai demonstrációként lett olyan, amilyen. A brit uralom alatt ugyanis az angolok betiltották az ír tánc gyakorlását. A kocsmákban viszont szólt a zene, de mivel táncolni nem lehetett nyíltan – táncoltak az írek a padon ülve, az asztal alatt, a lábukkal kopogva ki a ritmust. A ma már elsősorban küzdősportként ismert brazil 'capoeira' sokáig csak tánc formájában létezhetett, mivel az azt kitaláló rabszolgák számára bármilyen harci tevékenység szigorúan tilos volt. Ezért találták ki ezt a vadállatok mozdulatainak utánzásából és afrikai, törzsi táncok motívumainak keverékéből álló táncot, ami az értő művelők számára egyben hatásos önvédelmi sport is, ha "keményebben járják". Nem kevésbé érdekes az argentinok világhírű táncának, a tangónak a története sem. Szintén az egyszerű néprétegek köréből indult világhódító útjára a tangó, ebben hasonlít az írek szteppjére, a brazil capoierára, sőt, a csángó magyarosra is, azonban ma már főleg melankolikus, egyben mélyen szenvedélyes, erotikus kisugárzása miatt beszélünk róla, melyben férfi feszül a nő testéhez, mely ugyanekkor körbefonja azt. Az óriási argentin mezőgazdasági területek korlátlan mennyiségben alkalmaztak munkaerőt, így a múlt századfordulón az országban komoly túlsúlyba kerültek a férfiak a nőkhöz képest. A tangó azonban a természetes kiválasztódás egyik szép eszközévé vált, ugyanis a férfiak sokszor évekig csak egymással táncoltak, így tökéletesítve a tánc művészetét, hogy amikor alkalmuk nyílik egy igazi hölggyel táncolni, az a legjobbat, legtökéletesebbet kapja. Ez a valódi 'machoizmus'. A tangó eme talán meghökkentő tradíciója köszön vissza a Tango Libre című belga börtön-dramedy leglátványosabb jelenetében is, hogy meredeken a cikk témájába vágjak...
[img id=455432 instance=1 align=left img]Tangó is, 'libre' is, de mégsem táncfilm
Bár Frédéric Fonteyne egész filmjét átszövi a tangó, mégsem csupán táncfilm a Tango Libre, legalább ugyanannyira börtöndráma és egy romantikus vígjáték is. JC (Francois Damiens), a magányos, szerencsétlen börtönőr egy tangóklubban ismerkedik meg Alice-szal (Anne Paulicevich). Mindketten az örömet keresik a táncban, JC üres, unalmas élete elől menekül oda, Alice pedig társaságra vágyik, mivel férje, valamint annak legjobb barátja, mellesleg Alice korábbi partnere JC "munkahelyén" tölti rablásért (és részben gyilkosságért) kirótt börtönbüntetését. Alice-nek ráadásul van egy problémás fia is. JC szerelmes lesz Alice-ba, aki, mondjuk azt, nem teljesen zárkózik el a férfi közeledése elől, de valójában Fernand-t, a férjét (Sergi Lopez) szereti, ráadásul exétől, Domitól (Jan Hammenecker) sem tud elszakadni – miközben Fernand és Domi együtt követték el, amit elkövettek, egy cellában élnek és a legjobb barátok. JC egy látogatáson észreveszi Alice bonyolult kapcsolatrendszerét, de ekkor még nem tudja, mibe keveredett. Hogy a börtönszálba hogyan fonódik majd be a tangó, az dramaturgiailag a film egyik gyenge pontja, bár éppen erre hoztam fel az elébb a tangótörténet idevágó fejezetét. Mindenesetre, itt legyen elég annyi, hogy lesz tangó a dutyiban is.
Könny, vér, mosoly
Szembetűnő a ritkásan hozzánk kerülő belga (mindegy, hogy flamand vagy vallon) illetőségű filmek nem sokat lacafacázó, naturalisztikus társadalomábrázolása, és nincs ez másként Fonteyne filmjében sem. A börtön lepukkant, Alice lakása szintén, ápolónői keresetből többre, jobbra ott sem telik. JC dettó. A körülményektől eltekintve viszont a filmben valódi, húsvér, egyben szerethető embereket látunk, igazi, átélhető vágyakkal, melyek a tangó misztikus lényegében, valamint a morálisan talán kissé kifogásolható (bár baleset volt…), ennek ellenére frenetikus végkifejletben valósulnak meg. Fonteyne ügyesen lavírozik a börtönvilág nyers és erőszakos igazsága, az ügyefogyott JC vonzalmának szomorkás romantikája, a tangó hiteles szenvedélye és ennek az egész mixtúrának ellenállhatatlan, bár kissé groteszk komikuma között. A filmbeli karakterek egytől egyig szerethető karakterek, még az erőszakos gonosztevők is, az Alice-t alakító Anne Paulicevich pedig kifejezetten bájos.
Kinek ajánljuk?
- A tangó magyar szerelmeseinek.
- Börtönviselteknek, illetve hozzátartozóiknak.
- A furcsa, szabálytalan hangvételű, klisékerülő filmek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Klausztrofóbiásoknak.
- A francia nyelvű filmek gyűlölőinek (állítólag vannak ilyenek).
- Azoknak, akik klisék nélkül nem értik.
9/10