Nem tagadom, kicsit jobb lesz a kedvem, amikor olyan termékeivel találkozom a mindenható amerikai filmiparnak, amelyek nem a szokásos hollywoodi sémákra épülnek, hanem megpróbálnak szólni az ottani valóság nevű dologról is. Ezek a többnyire társadalomkritikai éllel készülő filmek elszántan emelgetik annak a bizonyos szőnyegnek a sarkát, ami alá a nagy amerikai álmot törvényszerűen követő ébrenlét szennye és mocska van besöpörve. Hogy e filmeknek mekkora a visszhangjuk odaát, azt nem tudom, innen azért a tisztánlátás kedvéért jó tudni, mit takar a világ urának cicomás, mindent beborító köpenye. Siker, pénz, csillogás, sztárok és általános jólét az egyik oldalon, elképesztő méretű bűnözés, reménytelen szegénység, általános elbutulás a másikon, és ezt az egészet úgy hívják: Amerikai Egyesült Államok. A világ vezető hatalma.
Személyes kedvencem amerikai lelkiismeret-mozi ügyben Todd Solondz (pl. Helyzetek és gyakorlatok), aki elszántan foglalkozik az amerikai kertvárosok mindennapjaival. Ez azért lényeges, mivel az amerikai népesség legnagyobb része ilyen helyeken él, ők a nagy tömeg, ők Amerika. És hogy milyen állapotban vannak, mindnyájunknak fontos.
Rose Troche, a Birtokviszony alkotója Solondz szellemi rokona, ha mondanivalója nem is annyira megsemmisítő, azért éppen eléggé súlyos, amit állít.
A Birtokviszony négy, tipikusnak mondható kertvárosi család hétköznapjaiba enged némi betekintést, jól szituált, fehér, angolszász családok ezek, megfelelő jövedelemmel, házzal, kocsival, gyerekekkel, úszómedencével, kerti grillel. Goldék kihűlőfélben lévő házasok, magatehetetlen, kómában fekvő, hajdani punkzenész fiúval, és szárnyalni vágyó, bimbózó szexualitású tinédzser lánnyal, Jim Train felesége helyett szakmájába temetkező ügyvéd, Barbi-babák iránt olthatatlan nemi szenvedélyt érző fiával, Annette Jennings éppen válik, elég zűrösen, hiszen két gyerek mellett iszik is, Christiansenék pedig egyszerűen unják banális életüket. Aztán egyszer csak valami megváltozni látszik, Ester Gold benevez egy idióta versenyre, hogy autót nyerjen lányának, ebben segítségére lesz a munkahelyéről lógó Jim; Jake Train a Barbi-babákat talán végre felcseréli igazi lányokkal, egyszóval történik valami. Persze, nagy dolgokat nem várhatunk, amire fény derül, az semmiség, előre sejthető.
Az unalom, a jólétbe bénult tespedés ábrázolása ugyan hordozza azt a veszélyt, hogy maga is menthetetlenül unalmassá válik, ám mivel tudjuk, hogy milyen szórakozásra váltottunk jegyet, egyszerűbb a helyzet. Más kárán tanul az okos/most légy okos, Domokos! Szólhat ez a film akár rólunk is, hiszen bevásárlóközpontokba járunk vásárolni, természetesen reklámok útmutatása alapján, a tévében futó valóságshow-kban sajátmagunk hasonmásait nézzük, amint semmit sem csinálnak, lassan oda jutunk, hogy mindannyian nézzük egymást, amint nézzük egymást, hogy nézzük egymást...
Aztán valaki közülünk felkel, és kikapcsol.
Előreszaladtam, most ott tartunk, hogy Rose Troche bekapcsolta kameráját, és képet mutat nekünk a (reánk váró) jövőről. Ebben a jövőben, ha elromlik a mosogatógép, nem szerelőt hívunk, hanem újat veszünk, a milliméter pontosan kimért luxusparcellák egyenkertjeiben az ugyanolyan márkájú grillsütőkben ugyanolyan ízű flekken pirul, minden postaládába ugyanaz az a színes életmódmagazin csúszik reggelente, és így tovább. Elegünk lehet, kitörhetünk, változni azonban semmi sem fog, néhány szomszéd egy ideig furcsán néz ránk, bár inkább észre sem veszi, aztán szépen elfelejtődik, és visszazökken minden a régi, megszokott kerékvágásba. Ilyen szép, eljövendő világ képét festi meg keserű humorral Rose Troche, ahol béke van, nyugalom, meg fény, és ahol helyünk van. Kiváló színészek (Glenn Close, Dermot Mulroney, Jessica Campbell, Patricia Clarkson, és a többiek) kiváló alakításai fémjelzik e kis külvárosi drámát, amely csendesebb, fakóbb, disztingváltabb ugyan, mint mondjuk Todd Solondz hasonló tárgyú filmjei, ám ez a lényegen semmit sem változtat. A lényeg pedig az, hogy a jólét nem annyira biztos, hogy jó lét. Bár tele gyomorral kell a francnak a szarvasgomba-pástétom...
