A Birdman egy meglepően humoros, zseniálisan építkező, színész- és szerepközpontú himnusz a showbizniszhez; beszély a filmvászon örök színpadi atavizmusáról; filippika a szuperhősökért és ellenük. Ha nem kapja meg az Oscart, Hollywood Egyiptom lesz és jöhet a tíz csapás.

Az Álomgyárat a múlt évtizedben meghódító mexikóiak triászából (Cuarón, del Toro és Iñárritu) utóbbi készítette eddig a legintimebb, legdrámaibb és leginkább karakterorientált filmeket: ő adta be a legkevésbé a derekát a talmi hollywoodi csillogásnak, és ő robbantott a legkisebbet a mozipénztároknál. Éppen ezért maradt ő a leghitelesebb figura hármójuk közül, ő őrizte meg leginkább a saját hangját – s most ő produkálta a legnagyobb meglepetést. A Birdman a Fellini óta nyilvánvaló dolognak számító önreflexív filmek szép hagyományát gazdagítja, de jócskán túllép a „szegény vért izzadó művész” mémjén, a film-a-filmben-gegeken és a letűnt aranykor után nosztalgiázó Hollywood toposzán egyaránt. Nem az ihlethiány ihlette, hanem a személyiség válsága és a művész(et) skizofréniája. Látszólagos egyszerűsége ellenére igazi gesamtkunstwerk, amiben a showbiznisz minden (vagy legtöbb) archetipikus figurája felbukkan, hogy sziporkázó párbeszédekben romboljon és építsen újra mindenféle mítoszt; rántson le lepleket és húzzon vizeslepedőket;majd zengjen ódát „the show must go on” felkiáltással; és okozzon többszörös orga katarzist a nézőnek.

Riggan Thomson egy jobb napokat látott színész, aki valaha nagyot dobbantott Hollywoodban Birdmanként, kb. pont úgy, mint ahogy az őt alakító Michael Keaton tette Batman szerepében a kilencvenes évek elején. És (Keatonhoz hasonlóan) azon kínlódik, hogy újrakitalálja magát, hogy valami őszintén hozzon létre. A gyökerekhez akar visszatérni (mint mindig minden szuperhős-reboot): megtalálni magában az elveszett színészt. Épp ezért most a Broadway-en próbál tető alá hozni (író-dramaturgként, rendezőként és főszereplőként, hármas funkcióban!) egy előadást, ami talán az utolsó esélye. Ugyanígy szakad háromfelé személyisége is: apa, „színházcsináló” és filmsztár kéne legyen egyszerre, de e három mintha állandóan kioltani akarná egymást. Minden becsületes szuperhősnek van szuperegója, aki repked és rosszfiúkat öl, és van egy egója, aki leviszi a szemetet és úgy tesz, mintha nem ismerné fel saját magát, amikor a New York szétrombolásáról szóló riportot nézi másnap reggel a tévében. Riggan terhe még nagyobb: megcsömörölt a csillogástól, de azért a folyton a színész nyakába lihegő álruhás szuperhős szuperegóként, múltként nem hagyja nyugton a végre valami komolyat, értékeset létrehozni akaró színművész-alteregót, miközben Riggan emberként, apaként, ex-férjként is próbálja összevakarni minden hitelességét – hiszen alkotóként is ezekből táplálkozna. „A színház a feleségem, a film a szeretőm” – mondta valamikor Bergman, és mókás ezt most Iñárritu néha szürrealizmusba hajló, még money shotokat is tartalmazó, de igazából szűk, meghitt, színészközpontú kamaradrámájában látni. Ha Mikes Kelement parafrazálnánk: „én úgy szeretem már a mozit, hogy soha el nem felejthetem a színházat”.

Apropó: Iñárritu a legszebb színházi hagyományok (francia jelenetezés) filmes használata mellett a hasonlóan szép filmes hagyományokat is megidézi. Hitchkock Köteléhez (Rope) hasonlóan hosszú, szinte balettszerűen mozgó kamerával felvett egysnittes jelenetek lettek összemontírozva úgy, hogy a folytonosság (egy óriási snitt) érzetét keltsék. Csakhogy tér és idő kontinuitása helyett a Birdman bravúrosan koreografált mastershotjai valami teljesen mást csinálnak: az ominprezens szemlélő érzetét hozzák létre, akiben tudatosul ugyan, hogy most már egy másik nap van a filmben, az egyidejűség viszont egy álomszerűséget kölcsönöz a filmnek. Nem ez az egyetlen szürrealista elem: a precízen elhelyezett, vissza-visszatérő és egymásra rímelő képi elemek (pl. maszkok), az időnként felbukkanó jazzdobos és természetesen az utolsó snittig megfejthetetlen talány, hogy most akkor szuperhős-e Riggan? Ez a szürrealizmus viszont mindvégig csökkentett habzású marad, nem vonja el a figyelmet a figurákról, ahogyan az is nagyszerű, hogy a színházi tematika és helyszín ellenére a rendező minden teatralitást száműzni tudott színészeiből (talán kivéve Naomi Wattsot).

Iñárritu a szereplők közti permutációs játékot arra is használja, hogy a showbiznisz különböző aspektusait pellengérre állítsa: megismerjük a való életben működésképtelen, csak a színpadon lángelme színészt (Edward Norton), az egész életében Broadway után áhítozó, most cél nélkül maradt színésznőt (Naomi Watts), a végtelenül cinikus kritikust (Lindsay Duncan), a rehabról visszatérő lányt (Emma Stone) de egyikük sem marad karikatúra vagy sablon: pörgős, nagyszerűen megírt dialógusokban bontakoznak ki, és közben frappánsan kiosztják a lassan csömört okozó szuperhősmozikat, a dohos színpadi deszkákat, az elkényeztetett celebeket és a frusztrált kritikusokat egyaránt. S mindegyikük tud érvényeset mondani, nem lesz belőle sárdobálás. A legösszetettebb karakter viszont Riggan marad, s ha már madárember, akkor a hasonlat visít, hogy leírjam: Keaton főnixként támadt fel saját hamvaiból. Úgy tud szánalmast vagy hülyét csinálni magából (pl. a zseniális, bugyiban a Times Square-n császkálós jelenetben), hogy saját apotheózisát hozza össze. Hát igen, ekkor esik le a film alcíme: az a hihetetlen kincs, amikor azért mondhatsz el bármit, mert senki sem figyel (vö. azzal, amikor bármit elmondhatsz, mert végre figyelnek). A lebilincselő karaktertanulmány mögött tehát egy teljes, alaposan kigondolt és őszinte művészetfilozófia rejlik, de ez ne riasszon el senkit: a Birdman minden perce szórakoztató.

Nem árulom el, hogy a szuper-, az alter- vagy az egó győz a film végén. Talán magam sem tudom, talán meg kell néznem még egyszer (örvendetes, hogy az „egyszer végignézni is nehéz” amerikai termésből időnként még mindig kiemelkedik egy-egy sokszor megnézhető film). De most már van akinek drukkolnom február 22-én.