Billy Elliot tizenhárom éves, Anglia észak-keleti részén, közelebbről Easingtonban él, egy kis bányászfaluban, ami tulajdonképpen nem más, mint egyetlen földszintes lakótelep. Billyvel egy háztartásban él nagymamája, aki nem kicsit szenilis, viszont annak idején hivatásos táncos lehetett volna. A fent említett háztartásban él még Billy apja és bátyja is, akik elvileg a család kereső részét képezik, a gyakorlatban azonban ez valamelyest másképpen fest.
1984-et írunk ugyanis, a nagy bányászsztrájk idejét. A bányászok még kitartanak, de egyre keservesebben, nincs pénz, jön a tél is, a nyomor leskelődik az ablakokon. Az utca tele feketeruhás rendőrökkel, a gyerekek rendőrautók között játszanak, plexipajzsos rendőrök sorfala mentén mennek iskolába, gumibotos-sisakos rendőrtől kérdezik meg az időt - adott körülmények között élnek hétköznapi életet.
A történet tulajdonképpen arról szól, hogy Billy, aki focizik és bokszedzésre jár a többi sráccal, rájön, hogy mindennél jobban, kimondhatatlanul szeret táncolni. Billy határozott, férfias alkat, nem sokat rágódik a dolgon, a bokszra kapott pénzen balett órákra jár, a legalábbis korlátozott mozgáskultúrával rendelkező falusi kislányok közé (tütüt szerencsére nem kell hordania, megteszi a "tornagatya" is). A tanárnő számára hamar kiderül, hogy Billy igazi tehetség, tiszta szívből, szenvedéllyel táncol, legbelsőbb énje kitágul, betölti a teret, megérinti nézőit. A baj csak az, hogy hősünk nem meri bevallani otthon, hogy a nehezen összekuporgatott alkalmankénti ötven centet boksz helyett balettra költi, ami lányoknak való, különben "minden balett-táncos homokos". Billyt is több, ki nem mondott vád éri nemi irányultságát illetően, ezek azonban különösebb erőlködés nélkül leperegnek róla, zsenge kora ellenére annyira "macsó" - ha lehet ilyet mondani: szellemes, vagány, rámenős, céltudatos. Természetesen minden kiderül, a botrány elkerülhetetlen, de apja kemény ember ugyan, ám a szíve nincsen kőből.
Nehéz, és talán fölösleges is túl sokat beszélni a Billy Elliot című filmről, inkább előbb, mint utóbb üres okoskodásba fulladna. Nagyon jó, egyszerű történet, minden fontos oldalról pont eléggé körüljárva, tökéletes színészekkel felépítve (a címszerepet és nagyjából önmagát alakító Jamie Bell bámulatos). Az alkotók közül szinte mindenki a színház világából jött, ami meg is látszik a tökéletesre csiszolt, lényegre törő, szűkszavú jeleneteken és karaktereken. Aki vásári látványosságra, rece- és dobhártyaszaggató képi és hangeffektusokra szomjazik, ezt most hagyja ki, aki viszont szereti az igazi mozit és a jó filmeket, az ne.
