Hálás műfaj az iskolafilm. Mindenki tud kapcsolódni hozzá, aki volt gyerek, és járt iskolába – tehát a lakosság nagyjából száz százaléka –, és olyan témák kitárgyalására ad lehetőséget, amelyek nem avulnak el. Az ebben a közegben játszódó történetek, ha jól vannak megírva, garantáltan nemcsak a konkrét helyszínről és a konkrét szereplők konkrét problémáiról szólnak, hanem a társadalom működését is modellezik kicsiben. Ha pedig egy társadalomban komoly feszültségek és indulatok dolgoznak, akkor az oknyomozásra a legalkalmasabb terep az iskola, ahol a rossz beidegződéseket éppen átörökítik az új generációba, vagy ahol még próbál küzdeni ez ellen egy-egy bátor tanár vagy diák.

Innen nézve egyáltalán nem véletlen, hogy mostanában sorra készülnek idehaza a hasonló filmek (Pannónia dicsérete, Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő, Nyersanyag), és többnyire olyan független alkotók nyúlnak ehhez a formához, akik rendszeren kívül rekedtek, és esélyük sincs arra, hogy állami támogatással, komolyabb költségvetéssel dolgozzanak. Ebbe a sormintába illeszthető bele Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, amelyet tizennégy évvel az egészen Cannes-ig jutó rövidfilmje, az Itt vagyok után készíthetett el, és amely szinte végig egy lakótelepi általános iskola falai között játszódik.

Az alaphelyzet részben önéletrajzi ihletésű: Szimler kilencéves volt, amikor Amerikából hazatérve belekóstolhatott a magyar oktatási rendszerbe, ahogy a Fekete pont egyik főszereplőjének, Palkónak is a külföldön töltött gyerekkor után kellene megszoknia a panelházak közé beékelt, a késő-szocializmus levegőjét árasztó iskolát. A tűző napon megtartott ünnepélyes tanévnyitóval rögtön ízelítőt is kap abból, hogy mire számíthat – amikor megpróbál leülni, rögtön két tanár ugrik oda hozzá azzal, hogy ezt itt nem lehet. Itt szigorú szabályok vannak – rend a lelke mindennek, ahogy később az iskola portása ki is mondja az ordas közhelyet –, szép csendben, fegyelmezetten kell végighallgatni az üres lózungokat. Palkó később is lázadozik a poroszos szigor ellene a maga sajátos passzív-agresszív stílusában, nem kér a menzai ebédből, pajzán nevet talál ki az iskolai csapatuknak, majd miután a tornatanár fizikailag is megfenyíti, tiltakozásképpen megnémul. Egyetlen szövetségese van, a szintén újonnan érkezett Juci néni (Mészöly Anna), akiből még nem tudta kiölni a lelkesedést és a nyitottságot a rendszer, és aki a tanárok közül egyedüliként nemcsak ledarálja az anyagot, de próbálja valahogy közelebb hozni a gyerekekhez az irodalmat.

A lázadólelkű, különc diák és az unortodox módszereket használó idealista tanár történetéből láthattunk már jó pár verziót, és a Fekete pontból is ki lehetett volna kanyarítani egy hasonló narratívát, de Szimlernek nem ez volt a célja. Szemben a Magyarázat mindenrével vagy az Elfogy a levegővel, itt nincsen egyetlen egy meghatározó ügy, ami aztán a szülők, az igazgató és a tankerületi vezetés túlreagálásának jóvoltából közéleti lavinává duzzad. A Fekete pontban egyszerűen zajlanak a hétköznapok, és a néző, mint légy a falon, beleleshet abba, hogy mi történik az osztálytermekben vagy a tanári szobában. Néha tanúi vagyunk egy-egy komolyabbnak tűnő „eseménynek”, mint amikor elbocsátják az egyik tanárt, kiesik a helyéről az egyik ablak, vagy amikor számon kéri Jucin az oktatási módszereit az egyik dühös apuka. Ezekből a mozaikokból azonban nem áll össze egy hagyományos „sztori”, egyes átívelőnek induló szálak elsikkadnak, és az is előfordul, hogy lezárás nélkül marad félbe egy-egy jelenet.

Nem arról van szó, hogy Szimler hiányzott volna az SZFE óráiról, amikor a dramaturgia alapjait tanították – itt ez a koncepció. Lekerekített, konvencionális stílusban elmesélt tanmese helyett a Fekete pont az iskolai közeg fojtogató hangulatát próbálja visszaadni, amelyben nincsenek valódi „hősök”, és igazán nagy, botrányt kiváltó ügyek sem, mert már senki nem lepődik meg semmin – aki még nem fásult bele teljesen a rendszerbe, mint Palkó vagy Juci néni, az is csak a passzivitásával tud csendben tüntetni.

Ez a fajta, nehezebben befogadható történetvezetés azonban csak akkor működik, ha cserébe valóban azt érezzük, hogy annyira hiteles a közeg, mintha dokumentumfilmet néznénk, benne hús-vér emberekkel. Szimler és alkotótársai ebből a szempontból piros pontot érdemelnek, mert olyan átható, penetráns életszag árad a filmjükből, hogy

azonnal kinyílik a bicska mindenkinek a zsebében, aki az elmúlt negyven évben megfordult a magyar közoktatásban diákként vagy tanárként.

Mészöly Annát leszámítva – aki a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színész díját kapta meg –, a szereplők többsége amatőr, de egyikük sem érződik amatőrnek, köszönhetően nemcsak a kiváló castingnak, de annak is, hogy a jeleneteket a forgatókönyvben meghatározott irányvonalakat követve improvizálták. Ezért nem úgy kommunikálnak a szereplők, mint a színházban vagy a tévésorozatokban szokás, szépen intonálva, egész mondatokban, hanem sokszor egyszerre, egymáson átbeszélve, olyan keresetlen természetességgel, mint a hétköznapi életben.

A bravúros színészvezetés és az izgalmasan szemcsés képi világ ellenére – az operatőr az Itt vagyokot is fényképező, időközben Hollywoodot is meghódító Rév Marcell – a Fekete pontban akadnak megkérdőjelezhető döntések is bőven. A diákok által előadott tízperces színdarab közben például mi is pont úgy érezhetjük magunkat, mint a szülők egy kínosan hosszúra nyúlt iskolai előadás alatt, és az sem a legszerencsésebb, hogy nem derül ki, mikor játszódik pontosan a történet. Bár látunk laptopot, mobiltelefont és sárga taxit, a tárgyi környezet és az iskolai miliő alapján akár a kilencvenes vagy a kétezres években is járhatnánk, ami kiválóan húzza alá azt az üzenetet, hogy ebben a világban megállt az idő. Egy olyan alkotás esetében viszont, amely eleve tipizált karakterekkel és helyzetekkel dolgozik, a 2020-as évek valóságának beemelése segíthetett volna abban, hogy még messziről, hunyorítva se tűnjön közhelygyűjteménynek a film.

Lehetne azt is nehezményezni, és talán joggal, hogy a Fekete pont nem vállal többet a problémafelmutatásnál, nem jelzi a kiutat, és nem kínál reményt. Cserébe viszont képes inspirálni, mert azzal, hogy ennyire érzékletesen közvetíti a kollektív frusztrációinkat, alkalmat ad a szembenézésre, arra, hogy elgondolkodjunk rajta,

megadtuk-e már magunkat mi is a közönynek, a tehetetlenségnek és a beletörődésnek, vagy hajlandóak leszünk kiállni a sorból.