Az első rész frissességét hiába keressük, aggodalomra azonban semmi okunk, a másfél órás játékidőt így is élvezni fogjuk. Az Argo2-t ugyanis, a klasszikus akciójelenetek megidézésén túl, a magyar néző számára ismert és szeretett kilencvenes évek nosztalgiája hatja át, amelyhez igen nyers, a nézőket valószínűleg megosztó társadalomkritikai attitűd társul. De mi is lehetne egy film célja, ha nem az, hogy beszéljünk róla?

Az elmúlt tíz év nem kedvezett a magyar filmgyártásnak, a filmfinanszírozási rendszer átalakulása csak egy a számtalan változás közül, amely megnehezítette az Argo2 mozikba kerülését. Most végre elkészült, azonban az eltelt évek csak növelték a nézői elvárásokat, az amúgy is a „folytatás” hálátlan jelzőjét magán hordozó második résszel kapcsolatban.

Második részt forgatni nem könnyű. Ezt látszik alátámasztani a vetítés kezdetén Árpa Attila felszólalása, amely arra utal, hogy a második rész leginkább azoknak szól, akik az elsőt szerették, a többieknek nem igazán próbált megfelelni. (Hamupipőke jegyeket ajánlott fel azoknak a teremben ülőknek, akiknek nem tetszett az első rész, és emiatt nem igazán lelkesek az új részt illetően.)

„…én csak remélni tudom, hogy nagyon fog nekik tetszeni és nem azt fogják mondani, amit én is sokszor gondoltam magamban egy folytatásból kijövet, hogy mi a jó istennek kellett megcsinálni a második részt. Remélem, hogy minél kevesebben fogják így gondolni, sőt inkább azt fogják mondani, hogy megérte várni tíz évet.” – osztotta meg velünk aggodalmát a rendező a vele készített interjúnban.

Igaza volt, akinek az első rész tetszett, annak valószínűleg az Argo2 sem okoz majd csalódást. A történet még az első résznél is találóbb. A hajsza most a világ első floppy lemezéért folyik, amelyet a Szépművészeti Múzeumban őriznek, hiszen magyarok találták fel. Az akciót sorozatos véletlenek folytán végül Balog Tibiék vállalják, újabb véletleneknek köszönhetően pedig egyenesen a japán maffiával kerülnek összetűzésbe. A Tibi Securityt Bodri Food váltja fel, ahol a nevek pontosan leírják az elmúlt tíz évben bekövetkező gazdasági változásokat, ráadásul többször egy-egy igazán ütős poén forrásai.

Tibi bandájába Tyson (Kiss József) visszatér, még ha nem is teljesen a régi, a történész professzort pedig a többek között svájci frank alapú hitelétől összetört számítástechnika tanár, Frici (Bán László) váltja fel. Újabb szereplő még János szan, avagy Fekete Lótusz. Számomra a második rész egyik legüdítőbb élménye Kulka János szerepeltetése a filmben. Mint megtudtuk, a szerep kifejezetten rá íródott, és ez egyértelműen érezhető is. Fekete Lótusz, az egykori legendás nindzsaharcos, válaszúthoz érkezik és dönt, hogy aztán megküzdjön a legendás magyar harcossal, Psychóval (Bicskey Lukács) egy gémeskút tetején.

A klasszikus akciójelenetekben tobzódó Argo2 lehetőség nyújt filmtörténeti tudásunk tesztelésére is: a Macskajaj, a Blöff vagy a Mission: Impossible kultikussá vált jeleneteire ismerhetünk rá egy-egy szekvenciában. Minderre persze csak olyan kelet-európaiasan, pontosabban magyarosan kerül sor. Számtalan társadalomkritikus kiszólás kapott helyet az új részben, a Szent Korona meggyalázása és a fuxos, balhézós, egy igazi tigrisen zenélő Hangyás Dzsoni (Nagypál Gábor) karaktere csak a kezdet. Az első részben a magyarok úgy jelentek meg, mint akiknek mindig csak „benga” kell, de most végre szintet léptünk, hiszen kiderült, szinte mindent mi találtunk fel, ami igazán értékes a világon, még a golyóstollat is.

A második rész párbeszédei különböző beszólásokra redukálódott ugyan, de ezt könnyen megbocsájtjuk, ha olyan kincsekre lelünk, mint Balog Tibi „Ha azt hiszed, okos vagy, nem vagy.” kőkemény odaszólása, vagy a sajnos túlzottan is összeszűkült karakterrel és aggyal rendelkező Tyson „Asszed, te vagy itt a tudomány fellegvára?” aranyköpése.

Ha csalódást nem is okoz az új rész, azért az elmúlt tíz év kétségtelenül nyomott hagyott a filmen. És nem az idő múlására gondolok, mert ha valamit, akkor ezt igen szépen megoldották a forgatókönyvírók. Hiszen akárcsak az egész világ által szívébe zárt Sráckor, az Argo2 sem tagadja le a valós időt, ehelyett tartalommal tölti meg, és beleilleszti a film cselekményébe.

Az Argo2 sok mindenre rávilágít. Arról már hallhattunk korábban, hogy az egyik csúszási tényezőt az jelentette a film készítése során, hogy a régi rendszertől nem kapott támogatást a film, csak az újrarendeződést követően. Talán éppen azért, mert az új rendszer nullpontján született, mintha egyszerre mutatkoznának meg benne az új, Andy Vajna-féle filmfinanszírozási rendszer előnyei és hátrányai, ráadásul sűrítve, akárcsak egy mintapéldában.

Az első rész is tagadhatatlanul a műfaj külföldi klasszikusaira épített, mégis volt benne valami friss, személyes, ami közel engedte hozzánk. Az Argo2-ben az idézetek – akárcsak a tempó, a fegyverek száma, szinte minden – már nem pusztán egyfajta omázs szintjén vannak jelen, hanem – vállaltan ugyan – szinte beállításról-beállításra újraforgatott jelenetek formájában. Ez nem lenne probléma, ha a kollázsban, amelyet Árpa Attila épít, nem éppen a gyengébben sikerült bohózat-jeleneteket használná összekötő anyagként.

Így csak az első rész kultuszfilmmé válása és a profi színészválasztás menti meg az amúgy jó érzéssel összerakott, hazánkban hiánypótló módon az akciófilm műfaját választó rendező alkotását attól, hogy csalimesévé ne váljon. A rendszer előnyeit valószínűleg maradéktalanul teljesíti (végre egy magyar, erős műfajú filmet néznek meg nagyon sokan), de félő, hogy a rendszer hátrányait sem úszhatja meg az Argo2 (az eredetiség hiányának jogos vádját).

A rendszerben rejlő konfliktust azt gondolom, az idő oldhatja meg. Minél több, különböző műfajú alkotás készül idehaza, annál gyorsabban sajátítják el a filmkészítők és a nézők annak működésmódját, hogy idővel igazán egyedülálló alkotások születhessenek. Az Argo2 kezdeményezőkészségével és bátorságával mindenképpen példamutató értékű ezen az úton, ráadásul mindezt nevetve teszi, mi pedig vele nevetünk.

Értékelés: 8/10