Hol rontottuk el? Alighanem 1962-ben az MSZMP VIII. Kongresszusán, ahol az elvtársak az ország állapotától megmámorosodva határozatba foglalták a következőket: "A Magyar Népköztársaság belső viszonyai olyanok, hogy azokat büszkén megmutathatjuk barátainknak és jóindulatú kritikusainknak egyaránt". A kapukat szélesre tárták, barátaink és jóindulatú kritikusaink tömegesen özönlöttek be rajta. Főképpen a magyar tenger, azaz a Balaton felé. Mely így a 60-as, 70-es években a hazai kisemberek, az ügyeskedők, a kispajtások és a KISZ-pajtások mellett mágnesként vonzotta magához a külföldi, köztük nyugati turistákat is. Akik - ahogy a korabeli híradásokban hallható - "különcködésükkel, autócsodáikkal vágyakozást keltettek, és elősegítették a nyugat iránti illúziók erősödését".
Hogy milyen volt az élet a 60-as, 70-es években a Balaton környékén, arról igen plasztikus képet fest Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című új dokumentumfilmje. Az egykori reklámokból, híradórészletekből, propagandafilmekből öszszeállított anyag élő, lélegző történelemkönyv. Sokkal többet mond a korról, mint a szúette, csikorgó közhelyekkel teli hivatalos megnyilatkozások.
Papp Gábor Zsigmond történelem szakon végezte el az egyetemet, tanult politikatudományt Bolognában és dokumentumfilmezést a Filmművészeti Főiskolán. Azt mondja, amikor először látott csokorba gyűjtött korabeli reklámokat, híradó- és propagandafilmeket, úgy gondolta: ez maga a rendszer. Szánalmas, komikus, szegényszagú, olykor mégis bumfordian bájos. S miközben portréfilmet készített Tandori Dezsőről, Göncz Árpádról, a Német Birodalmi Iskoláról vagy az egykori állambiztonsági dolgozók oktatásáról, tíz évvel ezelőtt a 60-as, 70-es évek Budapestjét dolgozta fel, most pedig a Balatont. Alapos munkával, a Magyar Nemzeti Filmarchívum anyagainak segítségével.
A Balaton retró egy fontos kacsintás furcsán kavargó félmúltunkra. Amelyben főszerepet játszott a Balaton, ahol találkozott Kelet és Nyugat, ahol lelkesen csépeltük a tollaslabdát, lódítottuk a lengőtekét, hevertünk a kölcsönzőből bérelt gumimatracokon, pancsoltunk a kacsás úszógumiba préselve. Ahol suta bambuszbotokkal pecáztunk, ettük a sült halat, ittuk az olcsó sört, Angela Davis-hajú polbeaténekesek gitároztak, és vidám pajtások huncutkodtak más országbeli társaikkal a "párt ajándékaként átadott" zánkai úttörőtáborban. Amelyet nemes egyszerűséggel csak "a szocializmus okos és fényűző szigetének" neveztek akkoriban. Ahol okos mérnökök azon gondolkodtak, hogy cakkosra kellene fazonírozni a partot, hogy többen férjenek el mellette, még okosabb telektulajdonosok lefelé építkeztek, mert ahhoz nem kellett engedély. Vagy hobbitelkükön tákolták a nyaralókat olykor buszcsontvázból vagy szétesett tehervagonokból.
Papp Gábor Zsigmond fontosabbnak tartja ugyan egyéb dokumentumfilmjeit, de úgy véli: ez sem mellékes. Ez sem csak vigyorgó cukiság. Tanulságos korjelző, amelyet ráadásul élvezet volt elkészíteni. Kikapcsolódás, üdítő szórakozás. Mint egy gumikacsás pancsolás a Balatonban. Mert ne tagadjuk: nekünk a magyar tenger nagyon sokat jelentett.
Sokunknak még ma is a Balaton a Riviéra.
