Most komolyan, ki ne szeretne bepillantást nyerni a vámpírok hétköznapjaiba? Hogyan tudnak megbírkózni a modern kor kihívásaival? Milyen, sokszor a külső szemlélő számára igazán meglepő problémákkal kell megküzdeniük? Egyáltalán, hogy történik náluk a háztartás vezetése? Erre, és hasonlóan húsba vágó kérdésekre kaphat választ, aki benevez a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) című ütős új-zélandi-amerikai ál-dokumentum vámpírhorror-vígjátékra, ami valószínűleg az idei Titanic Filmfesztivál egyik közönségkedvence lesz.

Elég zűrös kép élhet a fejekben a vámpírokat illetően. Mire képesek, mire nem? Tényleg át tudnak változni állatokká vagy ez csak kamu? Éreznek-e egyáltalán? Mi van a repüléssel? A rengeteg fajta vámpírfilm, ami kijön, alaposan összezavarhatja a nézőket. Persze ezt már rég megszokhatták a műfaj kedvelői, de gondoljunk csak bele: ott van például Dracula, Penge és ott vannak a Twilight-vámpírok. Merőben más tulajdonságokkal bírnak. Éppen ideje volt, hogy valaki(k) végre tisztázzák a helyzetet. Egy dokumentumfilmes csapat magára vállalta a feladatot és egy kisebb vámpírcsoport nyomába eredt, hogy lerántsa a leplet a körülöttük egyre gyűlő titkok egy részéről.

„…megmutatják milyen is az igazi vámpírlét napjainkban.”

Viago (379), Vladislav (862), Deacon (183)  és Petyr (8000), akik közös lakásban élnek az új-zélandi fővárosban, Wellingtonban, vállalták, hogy kiállnak a világ elé, és megmutatják milyen is az igazi vámpírlét napjainkban. Az elkészült filmből, a fentebb felhozott vitás pontok tisztázásán túl, többek között az is kiderül, hogy mi a helyzet náluk az együttéléssel. Megtudhatjuk azt is, hogy valójában hogyan működik (illetve hogyan nem működik)  a vadászat, de azt is, hogy tényleg olyan viszontagságos-e a vámpírok kapcsolata a vérfarkasokkal, mint hírlik.

A kamera ugyan csak ezt a négy vámpírt követi, de sok dolgot sikerül tisztázni.  A szóban forgó csoport pedig igazán prominens társaság. Minden tagja egy komoly karriert befutott vámpír-típus karikatúrája. A nyolcezer éves Petyr (Ben Fransham), a nagy elődöt, Nosferatut idézi. Vladislav (Jemaine Clement), akit a középkorban változtattak át, egy Drakula-típusú vámpír. Megfelelő öltözettel (egyszer még a jól ismert szív alakú frizurát is láthatjuk), manírokkal, kínzási hajlammal és küzdelmes, szenvedélyes, romantikus kapcsolattal. Deacon (Jonathan Brugh), aki a legfiatalabb a csapatban, az ifjú lázadó rosszfiú, sötét, háborús tapasztalatokkal. Végül Viago (Taika Waititi) a piperkőc, érzékeny vámpír, aki az Interjú a vámpírral Luis-át juttathatja eszünkbe, de alakja kiforgatja a Twilightban felvázolt romantikus szálat, ahol egy élő nő után epekedik a vámpír.

„…nagyon nehéz úgy jól kinézni, hogy valaki nem látja a tükörképét. Márpedig, egy magára valamennyire is adó vámpír jól néz ki.”

Az alapkoncepció sok magas labdát rejt, amikre le is csapnak az alkotók. Remek érzékkel mennek neki a vámpírfilmek kliséinek és utalgatnak a műfaj jól ismert darabjaira, miközben az ál-dokumentumfilmes stáb követi természetfeletti főhősei tipikus kisvárosi környezetben játszódó hétköznapjait.  A történet ezzel együtt nem nélkülözi az olyan eredeti ötleteket sem, mint például szegény vámpírok tipikus péntek esti problémájának kivesézését, miszerint nagyon nehéz jól kinézni úgy, hogy valaki nem látja a tükörképét. Márpedig, egy magára valamennyire is adó vámpír jól néz ki. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy nagyon nehéz követni a divatot, ha elmúltál száz éves. A konkrétan a bulizáshoz kapcsolódó lehetséges komplikációkról pedig ne is beszéljünk.

A film szerkezete lazán kapcsolódó epizódokból áll össze, amelyek legtöbbször a reality show-k világát idézik. A kiragadott részletek kezdetben elsősorban a vámpírlét nehézségeit járják körbe, és bemutatják a főszereplőket.  A film második felében Nick (Cori Gonzalez-Macuer) vámpírrá válása indítja be a bonyolultabb történetszálakat.  Az ifjú vámpír megbolygatja az addig jól működő csoportdinamikát. Megjelenése fókuszba helyezi a csapatban fellelhető generációs- és identitásproblémákat. Nick segít társainak kapcsolatot teremteni a modern korral (bevezeti őket például az Internet világába stb.), megoldva ezzel létezésük számos területére kiterjedő problémáját, de egyben villámgyorsan Deacon pozíciójára is tör, amit a lázadó vérszívó kifejezetten rosszul visel. Ez a filmben látható legélesebb konfliktus, de hát más-más korok szülöttei élnek itt összezárva. Óhatatlanul ütköznek egymással a különböző felfogások. Nick ráadásul élő barátját, Stuartot (Stuart Rutherford) is gyakran áthívja a közös lakásba, ami merőben szokatlan viselkedés a többiek számára. Stu megjelenése és annak következményei azonban további lehetőséget adnak, hogy a film bebizonyítsa, hogy a vámpírok alapvetően érző és  toleráns lények.

„…a vámpírok alapvetően érző és toleráns lények.”

Rég láthatott a közönség ilyen üdítően friss és jól kivitelezett mockumentaryt. Véres, humoros és eredeti. Nem véletlen, hogy több díjjal is kitüntették az egyébként alacsony költségvetésből összehozott Hétköznapi vámpírokat. Annak pedig külön örülünk, hogy hazánkban nemcsak a Titanic Filmfesztiválon kerül bemutatásra, hanem a mozik programjába is bekerült.

Értékelés: 8/10