Mentségemre legyen mondva, vészesen kialvatlanul érkeztem a moziba. Persze, ez korántsem enyhíti a tettem súlyát, mármint, hogy elaludtam a filmen. Ugyanarra a jelenetre ébredtem, amelyikből kiszálltam, így - gondolom - max. egy percig tarthatott az egész, bár az angelopuloszi snitteket ismerve, ez nem is olyan biztos. Komolyan, eszembe sem jutna elárulni, ha röviddel később a mellettem ülő középkorú újságíró hölgy nem követte volna a példámat (ő már egy erős negyedórányit lazított). És akkor nem is szóltam a még odébb ülő, kókadozó pasiról, és a mögöttem jajgatókról. Talán ennyiből is kitűnik, nem kis próbatétel végigülni ezt a művet. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a film rossz volna. Csupán nem árt tudni, hogy kivételes rákészülést igényel, különben a vetítőből kijövet, könnyen érezheti magát úgy az ember, hogy drága idejéből a címben jelzett időtartamnyit herdált el a produkció kedvéért.
Angelopulosz rendkívül lassú, hosszú és mélyértelmű filmeket készít, amely szokásához ezúttal is hű maradt. Alexander, az öregedő és beteg művész válsága áll vizsgálódása középpontjában (élek a gyanúperrel, hogy a rendező magáról forgatott filmet). Az író váratlanul előássa valahonnét néhai feleségének a hozzá írott leveleit, és ez kiváló apropónak mutatkozik ahhoz, hogy felfakassza a régi emlékeket. Alexander immár világosan látja, hogy akkoriban ostobán elherdálta a boldogságot. Epekedő hitvesét hanyagolva, kizárólag a művészetnek élt. Idealisztikus flashback-ekben idézi fel a múltat, ám rendre visszazuhan a kilátástalan, reményvesztett jelenbe. Összehaverkodik egy menekült albán kissráccal, úgy tűnik, a fiú sorsának kézbevétele még kecsegtet némi reménnyel, de hamar kiderül, hogy mégsem. A filmből mélységes nihilizmus árad, valószínűleg ez az, ami megnehezíti a műélvezetet. Cannes-ban mindenesetre csípték, és gyorsan meg is küldték egy Arany Pálmával.
